Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)

Bevezetés

lucullusi lakomáikon tengernyi mézet és mézeskalácsot fogyasztottak. Cserépmintákkal formázták meg a császárt vagy isteneket ábrázoló mézeskalácsot.

5 A crustulum vagy más néven libum (mézeslepény) mellett ismerték a mulsum (mézsör) készítésének titkát is. A Pannóniát meghódító római katonák és telepesek magukkal hozták a crustulum (mézeslepény) és a mulsum (mézsör) készítésének ismeretét. A korongon készült, kerek alakú, szürke és vörös cserép formák, amellyel a mézeskalácsot megformázták, ásatások folyamán, pl. Aquincumban és a Dunántúlon nagy számban kerültek felszínre. Itáliában szokásban volt, hogy ünnepek alkalmával mézeskaláccsal és mézborral vendégelték meg ismerőseiket. Ostiában négyszáz olyan agyagmintát találtak, amelyekből színházi, cirkuszi, amphiteatrális jeleneteket ábrázoló mézeslepényeket készítettek. Ez arra utal, hogy szétosztásuk nyilvános játékokon is történhetett.

6 Alföldi András szerint gazdagabb tartományokban nemcsak ünnepeken, hanem más alkalmakra — temetés, templomszentelés, névnap stb. — is készítettek mézeskalácsot.

7 A rómaiaktól elsőnek Nyugat- és Közép-Európa népei vehették át, a mézeskalácskészítés történetének közelebbi útjait nem ismerjük. A középkorban a kolostorokban készítették. Németország területén már a XIII. századtól kezdenek a mézeskalácsosok céheket alapítani. Cserép és fa mintával megformázott mézeskalácsokat a XV. századtól ismerünk. Az egyik német város apácái a XIV. század közepén mézeskaláccsal, sajttal és fánkkal ajándékozták meg egymást. Német népterületen a zárdákból a mézeskalács készítése hamar átjutott a polgári iparba. A XVII. század folyamán egyes helyeken a céhek megkapták a viaszöntés és a méhsörmérés jogát is. A mézeskalácsosság virágkora német népterületen a XVI—XVIII. századig tart.

8 Lengyelországban a díszesebb mézeskalácsos formák használata a reneszánsz idején terjedt el, de már a XVI. században költők dicsőítik a híres lengyel mézeskalácsot.

9 A legszámottevőbb lengyel mézeskalácsos központok a sziléziai Racinborz és Brzeg, a nagy-lengyelországi Torun és a kis-lengyelországi Krakow, valamint Paslek. A lengyel mézeskalácsosok kezén leggyakrabban használatosak a reneszánsz öltözetű figurák.

10 Oroszország területén is sütöttek bemélyített faragású mintákkal megformázott mézeskalácsot (prjanyik). Ismeretesek az orosz mézeskalácsosok körében a mézes, cukros és sós tészták. Zelenin D. K. is tudósít arról, hogy a nagyoroszok és ukránok készítenek különböző néven (nagyorosz kolobkí, chvorost, ukrán paljaníci, knisí, byhanci stb.) ismert mézeskalácsot.

11 A mézeskalács szerepet játszott az orosz nép hagyományos szokásaiban is. Házasságkötés alkalmával a nászok mézeskalácsot és mézsört cserélnek. Az esküvő utáni napon a fiatal pár mézeskaláccsal a kezében járul az asszony szülei elé. A közmondások is a mézeskalács nagy ismeretére utalnak: „Az asszony nem mézeskalács, hanem barnakenyér. Ha kenyér nem lesz, mézeskalácsot eszünk."

12 A magyar mézeskalácsossággal néprajzi irodalmunk igen keveset foglalkozott, noha 5 Alföldy András: Pannóniai agyagminták és vonatkozásaik a császárkorra. Archeológiai Értesítő, XXXVIII. 1918—1919. 1—41. 6 Haliczky Antal: Szombathelyi római régiségek. Tudományos Gyűjtemény, 1923. XI. 11—12.; Kuzsinszky Bálint: A gázgyári római fazekastelep Aquincumban. Budapest Régiségei, XT. Bp., 1932. 244. 7 Alföldi András : Pannóniai agyagminták és vonatkozásaik a császárkorra. Arch. Ért., XXXVII. 1918—1919. 7.; Alföldi András : Tonmodel und Reliefmedailons aus den Donauländern. Lauree Aquincenses Memoriae Valentini Kuzsinszky Dicate, I. Bp., 1938. 312—341. 8 Erich O. A.: Volkskunst. Die deutsche Volkskunde (Szerk. : Spamer A.) Berlin

—Leipzig, 1935. 313. 9 Mai Lengyelország. A budapesti lengyel Nagykövetség tájékoztatója. I. 1955. 4. sz. 16. 10 Reinfuss, Roman: (Krakow) és Zyvirska, Maria szíves közlése 11 Dmitrij, Zelenin: Russische (Ostslawische) Volkskunde. Berlin—Leipzig, 1927. 114. 12 Dalj, V.: Tolkovi slovarj, zsivogo velikorusskogo jazika. S. Peterburg—

Moskva, 1882. 533.