Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

tak. A legénytársaságok felügyelője a céh részéről az atyamester, vagy ahogy a debreceni szíjgyártók nevezték az Attyok volt. A városba érkező legény legelőször mindig az atyamestert kereste fel, aki aztán a céhmester közreműködésével szerzett munkahelyet a jövevénynek. Szegődéskor a próbaidő négy hét volt. Ezalatt a mester is elküldhette a legényt, ha munkájával nem volt megelégedve, de a legény is eltávozhatott, ha nem érezte jól magát. Ha viszont a próbaidő letelt, azután a legény csak felmondási idő után hagyhatta el gazdáját. Nemcsak munkáját, hanem egész életét szigorú szabályok kötötték. így köteles volt virradattól napnyugtáig a műhelyben dolgozni, tiltották az esti kijárást, csoportosulást, gyanús személyekkel, prostituáltakkal va^ találkozást. Ennek ellenére egy 1843. december 30-án kelt jegyzőkönyv kénytelen megállapítani, hogy ,,a' mesterlegények és inasok a csapszékelést, késő esti tsoportozást, kóborlást és vélek találkozó más életmódú embereknek üldözését' s megverését nagyon szokásba és gyakorlatba vették", ezért elhatározzák, hogy a szabályokat szigorítani fogják. A céhtörvények kimondják, hogy a mesterlegényeket nem szabad mezei és szőlőmunkára igénybe venni, de az aratáson kívül a legény sem vállalhat a maga hasznára mezei munkát, „nyomtatást, kölesaratást, szóló pásztorságot", stb. Ha ilyet tesz, abban az évben a mesterséget nem művelheti. De újra kell kezdeni a legényéveket akkor is, ha „apród éveit" megszakítva „kontárságra kiveszi magát". Kontárnak tekintették azt a legényt, aki a mestere műhelyén kívül a maga hasznára dolgozott. A legény munkájáért bért kapott. Ez változó nagyságú, a XVIII. században általában heti 20 dénár volt. Még az 1783-as céhlevél is kötelezővé teszi a társpohár („bruderschaft") adását, mégpedig félév elteltével „3 tál étellel, kappannal, 12 ittze borral" köteles megvendégelni legénytársait. Ezt a szokást a XVIII. század második felétől tiltották, ugyanúgy az ajándékozást, amely abban állt, hogy minden újévkor az „attyok"-nak egy süveget és egy prágai kést, az „annyok"-nak pedig egy kordovány cipellőt és szintén egy prágai kést kellett a legénynek ajándékozni. Az ajándékért viszont az „attyok" és az „Annyok" tartozott adni a legénynek négy tál ételből álló vacsorát a hozzá való borral. A legények társasága hasonlóan működött, mint a céh: külön céhládájuk volt, mely az atyamester házánál állt, s minden „bejáráskor", tehát összejövetel alkalmával abba a legényeknek egy-egy forintot kellett tenni. A begyűlt pénzből a vándorló legényeket és a betegeket segítették. II. József 1786-ban kiadott egy olyan rendeletet, amely kötelezővé tette a legények írni-olvasni tudását. Ezt 1795-ben a Helytartótanács úgy módosította, hogy már inasnak ne lehessen felvenni, aki legalább a „negyedik normális classist" el nem végezte, sőt valamilyen rajziskolába is nem járt. (Debrecenben ekkor már működött a Beregszászi-féle rajziskola, de még nem nagy szorgalommal látogatták az inasok). A legényidő 3—4 év volt. Legalább egy évet kellett vándorolni, s a vándorlás után még legalább 1, úgynevezett apródévet Debrecenben kellett szolgálnia, s csak azután kérhette a céhbe való felvételét. A céhbelépésnek azonban több feltétele volt. Mindenekelőtt le kellett tenni az úgynevezett mestervizsgát, ami megint több részből állt. Újból igazolnia kellett származását, majd készítenie kellett a főbírónak egy „ötven pénzes féket", a két céhmesternek adni kellett egy-egy pár „ötujjú kesztyűt." Ezután be kellett fizetnie a céhkasszába 15 forint taxát, a mesterség megváltása címén (a taxa egy harmada az eklézsiát illette meg!), végül el kellett készítenie a remeket. Ez a szíjgyártóknál a XVIII. században „négy lóra való szerszám és egy katonaszerszám, melynek a borit is maga csávállya meg". A nyergeseknek ugyanekkor „egy sima és egy czifra nyerget" kellett két hét alatt elkészíteni. A remek elkészültét két „látómester" folyamatosan figyelte. Szokásban volt, hogy a látómestereket is meg kellett vendégelni; legalábbis a remek elkészülése alatt állandóan lenni kellett a látómesterek előtt bornak és csemegének. Ha a re-