Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)
Balogh István: Ecsedi István emlékezete
Az ország múzeumai között a Déri Múzeum 1930—1940 között nemcsak a kiállításai didaktikus voltával, modernségével, de látogatottságával is messze felülmúlta — a Szépművészeti Múzeumot kivéve — az országos gyűjteményeket. Igazgatásának hét éve alatt minden esztendőben megjelentetett egy-két tanulmányt, amelyben a néprajzi tár gyűjteményeinek egy-egy részletét ismertette. Ezek mellett több tucatra megy a napilapokban megjelent kisebb-nagyobb néprajzi cikkeinek és útleírásainak száma. Ez években megjelent tanulmányai közül — terjedelem és tartalom tekintetében is — kimagaslik a debreceni és tiszántúli ember táplálkozásáról írott nagy feldolgozása, amelyben a paraszti étkezés ételreceptjeinek százai váltakoznak színes leírásokkal, mint a disznótor, kenyérsütés, a szüret, a debreceni hétköznapi és ünnepi étkezés módja és szokásai. Egyben ez volt az utolsó munkája is. A túlfeszített munka, a hetekig tartó — lényegében nem éppen nyaralást jelentő — gyűjtőutak fáradsága s az ugyancsak nem éppen különös kényelemmeljáró külföldi utazásai az ő erős, szívós egészségét is kikezdték. 1932-ben enyhébb agyvérzés érte, ebből hamarosan kigyógyult. A szó szoros értelmében vett „üdülésen" egyszer volt életében, a város balatonföldvári üdülőjében, de a pár hetes tétlenség jobban megviselte, mint a több hétig tartó palesztin és egyiptomi utazás, ahol, hogy a mindennapi életből minél többet elleshessen, az étkezését is a hátizsákból, bicskával intézte el... Utolsó útjáról 1935 nyarán már nem jelentetett meg útirajzot, de elejtett szavaiból kiderült, aggodalommal töltötte el az az átalakulás, amely a hitleri Németországban bekövetkezett. Igazi férfibarátság fűzte Káplár Miklóshoz, aki egyben kortársa is volt. Gulyásbojtárból lett festő, sok nélkülözés közt végezte el a képzőművészeti főiskolát. Éveken keresztül kenyéren, szalonnán, zsendicén élve fáradhatatlanul festette a pusztát, a pusztai jeleneteket és a pásztorokat. Barátjának 1935-ben bekövetkezett hirtelen halála, a városi közélet fokozódó jobbrafordulása nagymértékben hozzájárult hangulatának és egészségének romlásához. Még volt ideje, hogy közös barátjuk Medgyesi Ferenc szobrászművész által tervezett síremléket felállíttassa a hajdúböszörményi temetőben. Részt vett a síremlék felavatásán, bár előtte egy hónappal érte a második agyvérzés, amely után már csak tengődés volt az élete. Felépült ugyan, sőt a hivatalba is bejárt, de már dolgozni nem tudott. 1936. május 17-én este szokása szerint elballagott az Angol Királynő kávéházba, onnan kilenc óra tájban hazatért. Lefekvés előtt, vetkőzés közben érte a harmadik agyvérzés. Nem volt senki mellette — anyja még 1932-ben meghalt —, reggel eszméletlen állapotban találtak rá. Másfél napi eszméletlenség után tüdőgyulladás végzett vele. Temetésén részt vett az egész város. A hivatalos város, az egyetem, a helyi kulturális egyesületek képviselői mellett Györffy István, a budapesti néprajzi egyetem tanára búcsúztatta. Mindenki érezte, vele a cívis Debrecen egy darabja szállt sírba. Ezt érezte Gulyás Pál is, aki e szavakkal bocsátotta útjára: Ha vándorutad magánya útitársra vágyna lent, Menj, keresd a sir ködében az elsüllyedt Debrecent.
