Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Szilágyi Miklós: Az „ősfoglalkozások” Ecsedi István kutatásaiban

Szilágyi Miklós Az ,,ősfoglalkozások" Ecsedi István kutatásaiban Az „ősfoglalkozások" fogalma Hermám Ottó nagyszabású és a maga korában is nagy hatású halászati és pásztorkodási kutatásai nyomán vált közkeletűvé a magyar néprajzban: szinte napjainkig meghatározza az etnográfusok jó részének erre a két termelési ágra különösen figyelő, az „ősi" kulturális elemeket hangsúlyozó attitűdjét. Jóllehet Ecsedi István korántsem tekinthető Herman-tanítványnak, tudományos pályája éppen az agg tudós ellen irányuló, tartalmilag ugyan megalapozott, az emberi érzékenységet és a tudósi hiúságot azonban igencsak sértő, tehát nagy vihart kavaró kritikával indult, ez az örökség az ő érdeklődését s tudományos teljesítményeit alapvetően meghatározta. A hatás nemcsak abban mérhető, hogy legtöbb energiáját a hortobágyi pásztorkodás és a tiszai-tiszántúli halászat megismerésére fordította, tehát kivételesen fontosaknak fogadta el a Herman megjelölte témákat. Az az emberi motívum is a „hatás" része, ahogyan Ecsedi — gyakran kimondva, de kimondatlanul is jól észrevehetően — a nagy előd eredményeinek meghaladását, a maga sokkalta alaposabb tárgyismeretével indokolt elkerülhetetlen korrekciókat ambicionálta. Hálás feladat lenne tehát, ha a Herman-örökség továbbfejlesztésének és kritikájának elemzésére vállalkozva tekinteném át Ecsedi István életművét. Az ilyen elemzés azonban azzal a veszéllyel járna, hogy indokolatlanul leegyszerűsíteném és meg is hamisítanám azokat a szándékokat, melyek tudományos tevékenységében meghatározóak voltak. Ecsedi István tudósi alkatának éppen az az egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem egyszerűen „folytatója" akart lenni mások kezdeményezéseinek; nem elégedett meg a lokális érvényű megfigyelések szorgos lejegyzésével és publikálásával, hanem maga is kezdeményezni akart. Öntudatosan hangsúlyozta az új kutatási témák és a néprajz számára még ismeretlen vidékek felfedezésének jelentőségét. Következetesen figyelmeztette olvasóját, hogy „töretlen úton" kellett járnia, feladatát mégis sikerrel megoldotta. Az önbecsülés — mint gesztus — félreérthetetlen: a rendszerezett anyagbemutatást a szakágat megújító, orientáló hatású tudományos teljesítménynek tudta; ebben az értelemben akart, s meggyőződése szerint tudott is, új kutatások kezdeményezője lenni. Azt remélem, hogy a „folytatás" és a „kezdeményezés" egyszerre jelen levő alkotáslélektani motívumát is, s az életmű valódi jelentőségét is egyértelműbben tudom bemutatni, ha nem Herman Ottó fogalomhasználatának tartalmából indulok ki, inkább a vadászatot és a halászatot tekintem a két legjellemzőbb „ősfoglalkozásnak". Ecsedi a halászat kutatásában a folytatást, a kiegészítést és a korrekciót vállalta, a vadászatot —• mint témát — viszont ő fedezte fel a magyar kutatás számára. íme: az egymást kiegészítő kettős szándék dokumentálásának lehetősége. Ha azonban vadászati kismonográfiáját — egykorú méltatóival egybehangzóan — korábban nem kutatott téma felfedezéseként kivételesen nagyra értékelem, annak jelentőségére is rámutatván, hogy éppen az Alföldön, tehát nem „vadászterületként" ismert vidéken, találta meg a paraszti vadfogás és vadászat legjellemzőbb eszközeit és módszereit, halászati kutatásaihoz viszont szinte az összes lehetséges kutatási szempontot „készen kapta", nem