Gazda László szerk.: Tanulmányok Debrecen és a megye felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 43. Debrecen, 1985)
Odalszámok - 49
V. Szathmári Ibolya A ,,nép" művészetének négy évtizede Hajdú-Bihar megyében Egy-egy tájegység etnikai sajátosságait, népi kultúráját több tényező alakította ki, formálta hosszú időn át. A történeti tényezőkön, felekezeti hovatartozáson túl mindenekelőtt a táj természeti adottságai, sajátos geográfiai viszonyai voltak elsőrendű meghatározói az ott élő lakosság foglalkozásának, életmódjának, életkörülményeinek. Hajdú-Bihar megye több tájegység találkozási pontjában (Erdély, Felvidék, Nyírség, Alföld) egyrészt mintegy gyűjtőköre a különböző irányból érkező, kulturális hatásoknak, másrészt természeti adottságait tekintve maga is igen változatos képet mutat. A megye déli részén elterülő bihari táj több kisebb tájat egyesít, az Érmeilék egy részét, melynek sajátos szőlőkultúrája alakult ki, a Bihari síkságot, melynek gazdálkodó, állattartó falvainak egy része szabadságjogokat élvezve még a múlt században is őrizte a paraszti önkormányzat által kialakított, sajátos életmódot 1 (viseletben, szokáshagyományban), a Nagy- és Kis-Sárrétet, melynek elzártságát és önállóságát az ármentesítés előtti időszak rossz közlekedési viszonyai teremtették meg létrehozva és sokáig megőrizve a vízivilág meghatározta, sajátos, sárréti népi életmódot és népi kultúrát (gyűjtögetés, halászat pákászat, réti mesterségek: gyékény- és vesszőfonás, nádmunkák, hímzett, furtai viselet stb.). Az erőteljes belső önkormányzatú hajdúvárosokat magába foglaló Hajdúháton a gazdálkodó- és állattartó életmód mellett jellegzetes kismesterség központok is kialakultak (hajdúböszörményi szűcsök, asztalosok, szíjgyártók, kovácsok, csengősök, a balmazújvárosi kalapos, kampókészítő, a nádudvari fazekasok, a hajdúnánási szalmaipar stb.). Debrecentől nyugatra önálló tájegységet alkotva terül el a Hortobágy puszta, ahol a pusztai életmódhoz alkalmazkodó pásztorok sajátos viselete, szokásai és művészete (a maguk készítette fa-, szaru-, csont- és bőrmunkákon: botok, beretvatartók, tükrösök, gyufatartók, kürtök, ivótülkök, fűszer- és rühzsírtartók, pásztorkéségek stb.) alakult ki. A felsorolt tájakat „összekötő" Debrecen önmaga is meghatározó, szellemi kisugárzó erővel bírt. A kisugárzó erő egyik forrása mindenképpen az a szellemi erő volt, mellyel évszázadokon át a Református Kollégium hatott. A népi kultúra alakítása szempontjából viszont meghatározó volt az a „mintegy 36 céhes és többj mint 60 céhen kívüli ipar, amely termékeivel ellátta a környéket, illetve amely mintául szolgált a környező városi és falusi iparosoknak" 2 és sokáig meghatározójává vált e terület tárgyi kultúrájának (fazekasok, szűcsök, szíjgyártók, szűrszabók, asztalosok, mézeskalácsosok, fésűsök, csizmadiák, kulacsosok stb.) is. A megye egyes tájain hosszú időn át sajátos népi kultúra alakult ki s e kultúrán belül formálódott és hagyományozódott az itt élő közösségek hagyományossá vált, jellegzetes művészete, a népművészet is. Mielőtt e terület népművészetének „utóéletéről" szólnánk, szükségesnek tartjuk néhány dologra kitérni: mit értünk népművészeti alkotáson, meddig beszélhetünk a klasszikus értelemben vett népművészetről, mi a népművészet és népi iparművészet közti különbség. Népművészeti alkotásokon egy nagyjából egységes, homogén ízlésű és kultúrájú közösségben létrehozott, huzamosabb ideig — általában több generáción át — használt és hagyományozódott olyan tárgyakat, eszközöket és szellemi hagyományokat értünk, melyek önmagukban is bizonyos esztétikai értékek hordozói. A megfogalmazásból mindenekelőtt 1 Varga Gyula: Hajdú-Bihar megye Magyarország néprajzi térképén, Debreceni és Hajdú-Bihar megyei Művelődési Központ Felnőttnevelési Stúdiója (Debrecen, 1979) 13. 2 Varga Gyula: i. m. 17.
