Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok IV. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 41. Debrecen, 1983)
Gjurov, Alexandar: Az 1923-as bolgár felkelés magyar sajtóvisszhangjáról
háborús bonyodalom kiküszöbölésére. Ámde elszomorító, hogy az antant országok demokratikus, sőt szocialista közvéleménye is szótlanul nézi azt a reakciós akaratot, mely Sztambolijszkit korai sírba, Károlyit pedig nyomorba kergette, földönfutóvá tette. Egyikőjük esetében sem emelt szót senki az emberi jogok védelmében.. Sztambolijszki polgári demokratikus politikát folytatott. Ez az irányvonal nem mindig volt következetes, sok ellentmondást hordott magában. Ugyan nem érintette a nagy burzsoázia társadalmi-gazdasági bázisát, de az ennek alapján kidolgozott és elfogadott demokratikus törvények felingerelték Borisz cárt és a tőkéseket, mert magukban rejtették egy sokkal radikálisabb változás lehetőségét is. Sztambolijszkit el kellett távolítaniuk, ami meg is történt fasiszta puccsal, aztán négy nap múlva a politikust bestiális módon meggyilkolták. A magyar kommunisták és a haladó emigráció már az első napokban helyesen értékelte az eseményeket. Király Albert és Révai József a kassai Munkás hasábjain a fasiszta puccs sikereinek gyökereit is feltárta. Király hangsúlyozta: „A bolgár parasztpárt tragédiája megvilágítja az orosz forradalom igazságait, amelyek arra tanítják a világ proletariátusát, hogy a földmívesszegények felszabadítását csak az ipari proletariátus uralomra jutása hozhatja meg, a munkások és parasztok szövetséges forradalma". S mindez a puccs utáni tizedik napon hangzott el! Nem sokkal később Révai József rámutatott: „A puccs ellenforradalmi, sőt fasiszta jellege oly nyilvánvaló, hogy a bolgár imperializmus restaurációjáról van szó." A Munkás és az Új Előre igen fontos fórumok, hiszen ezek képviselték a magyar munkásosztály érdekeit, helyet adtak állásfoglalásainak. Mert az akkor, az országban maradt szociáldemokrata vezérek — miként Horthy és a magyar uralkodó körök is — örömujjongásban törtek ki. Elegendő csak néhány címet felsorolni a Népszavából: „Győzelmes forradalom Bulgáriában", „A bolgár dinnyehéj", „Az új bolgár kormány békét és szabadságot hirdet". A fasiszta-katonai államcsínyre a bolgár nép azonnal válaszolt: már június 9-én spontán módon kirobbant az antifasiszta felkelés, amely a Szredna Gora (Közép-hegység) körzetében érte el a legnagyobb méreteket — abban a legújabb kutatások szerint mintegy 100 000 ember vett részt. Magyarországon egyre nőtt az érdeklődés a bulgáriai események iránt. Egy nappal a puccs után a Budapesti Hírlap nyugtalankodik: „Hogy a hatalomra jutott új kormány képes lesz-e helyét tartósan biztosítani, számolni kell-e Bulgáriában polgárháborúval, avagy a parasztság megnyugszik a változott rendben, azt már a közel jövőben meg fogjuk tudni". Már — miként tudjuk — a puccs első napján bekövetkezett az, amitől tartottak a magyar vezető körök. Június 13-án a Magyarország szintén nem tagadhatja a valóságot: „A bulgáriai puccsszerű kormányváltozás még sem ment teljesen vértelen végbe, mert a parasztság több helyen fegyvert fogott és véres harcot folytat a katonasággal." A felkelést vérbe fojtották, a magyar uralkodó körökben teljes az öröm — megérkezik Sztambolijszki halálának híre, s erről a Budapesti Hírlap így ír: „Ez a hír... minden valószínűség szerint a Cankov-kormány helyzetének további szilárdulását jelenti, mert Sztambolijszki szabad mozgása volt kétségtelenül az új kormány legszámottevőbb veszedelme". De van valami, ami ebből a tudósításból kimaradt. Erről viszont az Új Előre írt június 19-én: „A bolgár kormány győz a parasztságon. Csapatai kíméletlen irtóháborút folytatnak a föld népe ellen". Ez volt az igazság. Mert a fasiszták nemcsak Sztambolijszkit, öccsét és más földmüvesszövetségi vezetőket mészároltak le, hanem ezer és ezer egyszerű parasztot és munkást is. Az ellenforradalom kegyetlenségeiről sokmindent elárul a már idézett Debreczeni Független Újság 1923. szeptember 29-i számában közreadott terjedelmesebb hír.
