Dankó Imre szerk.: Városszépítészeti törekvések Debrecenben. Izsó Miklós Csokonai-szobrának szerepe. A jelen városfejlesztése és tervei (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 40. Debrecen, 1982)
Kecskés László: Bevezető az emlékünnepséghez
körüli huza-vonák pedig azt eredményezik, hogy Izsó visszautasítja a Csokonai emlékmű leleplezésére szóló meghívást. De nézzük az Emlékkert Társulat működését. 1861 szeptemberében Csanak József kereskedő, aki több kulturális és társadalmi megmozdulás élén állott, azokat anyagilag is támogatta, előzetes értekezletet hívott össze, azért, hogy a polgárság körében alakuljon a város szépítésén kívül, a szobor megvalósításának a gondolatát is magáévá tevő társulat. A résztvevők előtt nemcsak a Csokonai szobor felállítása lebegett, hanem egyúttal az 1849-es debreceni csata hősi emlékművét is el akarták készíttetni, valamint, ahogy az alapszabályban is írják: ,,a főiskola előtti puszta tér szépészeti és egészségi szempontból növényzettel beültetése és oly kies hellyé változtatása, hol méltósággal állhassanak olyan emlékszobrok, amiket a hálás nemzedék koronként emelend a haza és tudományok körül érdemeket szerzett és elhunyt nagy fiainak". Sajnos, az Emlékkert Társulat nemes célkitűzése alig 10—12 ember személyes ügye volt egy évtizeden keresztül. Megpróbálták a lokálpatriotizmusra való hivatkozással az egész város ügyévé tenni, de meglehetősen kevés sikerrel. Az Emlékkert Társulatot a város polgárságának zöme alig követte, sem anyagilag, sem szellemileg nem akartak és nem is tudtak velük lépést tartani. Kevés támogatást kaptak a hivatalok, testületek, a város, a református egyház és a kollégium részéről. Ennek ellenére az Emlékkert Társulat megalapítói a maguk módján és rengeteg nehézség árán, mégiscsak megteremtették a lehetőségét, hogy a 19. sz. legnagyobb magyar szobrásza megalkothatta egyetlen nagyobb kivitelre került művét, amely egyike a legszebb magyar életműveknek. A szobor kálváriájáról Kónya Lajos írja: „ . . . Sovány, szikkadt, keszeg legény, eleget éhezett szegény — szoborba kell önteni őt, hirdesse a tágas időt ! Izsó Miklós megmintázta, cívis tanács fejét rázta : olyan keszeg, szinte szégyen — vádol: veszni hagytuk éhen Több húst neki, jómódot rá, megteheti azt a szobrász! — Bosszankodott szegény rajta, kissé mégis meghízlalta."
