Dankó Imre szerk.: Városszépítészeti törekvések Debrecenben. Izsó Miklós Csokonai-szobrának szerepe. A jelen városfejlesztése és tervei (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 40. Debrecen, 1982)
Bán Imre: A Csokonai-kultusz Debrecenben
konyát köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett." A vasgúla békésen állott közel egy századig Csokonai sírján. 1931-ben — mint Kardos Albert írja — felbukkant az a gondolat, hogy az új köztemető megnyitásakor oda kell átvinni Csokonai vasgúláját is. A gondolatot, szerencsére, elvették, s 1937-ben, amidőn magam először állhattam meg Csokonai hamvainál, igen szép árnyas akácligetben találtam. 1968-ban ismét felmerült a Csokonai-síremlék áthelyezésének ügye, de ez a terv is szerencsésen füstbe ment. Ügy vélem, a debreceni Csokonai-kultusz egyik kikerülhetetlen teendője a Csokonaiemlékek szívós védelme. Remélem, a vasgúla ügye most már végleg nyugvópontra jutott; nemrégen ki is javították. A debreceni Csokonai-kultusz a múlt század első felében egészében provinciálisnak mondható. Az első összesnek nevezhető kiadást Toldy Ferenc szerkesztette meg (1844), a legnagyobb Csokonai-verset (a híres „csapot-papot" csattanójút) Petőfi írta (1844). Debrecen egyik hivatalosa sem érzett kedvet és erőt, hogy Csokonaival behatóan foglalkozzék. Engedjünk meg annyit, hogy Toldy is főként debreceni emlékezőkre támaszkodott (Domby, Gaál, Sárváry, Márton József) ; a Toldyé előtt megjelent Csokonai-kiadások viszont mind másutt láttak napvilágot: Márton Józsefé Bécsben (1813), egy N. G.-vel jegyzett névtelené Kassán (1836), a Kelemföldy álnév alatt jelentkező Kecskeméthy Csapó Dánielé Toldy kiadásával egyidőben Lipcsében (1844). E provinciális Csokonai-kultusznak nem jelentéktelen része az a menynyiségben is tekintélyes verses anyag, amely a Kollégium poétáinak kéziratos gyűjteményeiben (omniariumai-ban) maradt ránk. Ezt nevezzük debreceni diákköltészetnek. Nem kisebb hozzáértő, mint Arany János jellemezte szatirikus éllel Irányok c. tanulmányában, talán egy kissé valóságos értékénél kevesebbre becsülve. Ez a diákpoézis a debreceni példa nyomán szinte az ország összes kálvinista kollégiumának közkincsévé lett, és kétségkívül Csokonai igézetében keletkezett. A névtelen, vagy megnevezve is jelentéktelennek maradó költőhad pusztán Csokonai néhány stílusváltozatát, nyugodtan mondhatjuk: manirját tudta utánozni, első renden azt a csúfondáros, lázadó módon tiszteletlen, olykor kamaszosan szabadszájú modort, amelyet a Békaegérharc vagy a Tolvaj isten képviselnek, anélkül, hogy Csokonai csípős szellemességét, ötletes fordulatosságát igazán követni tudták volna. Itt-ott még Lilla-utánzatok vagy Csokonai modorában keletkezett paraszti idillek bukkantak fel ebben a kéziratos literatúrában, de innen nőtt ki Fazekas Ludas Matyija is, az egyetlen Csokonai mellé állítható remeklés, amely egyben más és
