Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Ferenczi Imre: Drávaszögi és szlavóniai népszokások
való félelemmel. Gondoljunk a hódoltság korára, a török nőrablásaira. 142 Az úttalan utakon és a leselkedő veszélyek közepette csakugyan nehéz feladatot teljesítettek a násznagyok és a komák, s csakugyan szükség volt a menyasszony elrejtésére. Fölvethető az oszmán-török lakodalmi szokás hatásának a lehetősége, amely a menyasszony letakarásában és elrejtésében eléggé valószínűnek tűnik. Ha ezt a föltevést pártoljuk, akkor a kölcsönzés nem annyira vallási ösztönzésre, hanem sokkal inkább a két népnél, Dél-Magyarország területén éppúgy, mint a Balkánon mindenütt kimutatható rablóházasság szokására vezethető vissza. 143 Ha ezt elfogadjuk, akkor a Harasztiban fennmaradt lakodalmi szokás a normálistól eltérő, de hallgatólagosan mégis elfogadott (eltűrt) egybekelés és lakodalom emlékét őrzi. A nőrablásnak arról az esetéről lehetett szó, amikor az anyagi szükség vagy más ok miatt a menyasszony és családja beleegyezésével „menyasszonyszöktetés" történt. Nehezebb időkben - s ez alól a hódoltság kora éppen nem kivétel - elég gyakori lehetett az efféle megoldás. Úgy látszik, hogy Harasztiban és Szentlászlón, de hihetőleg máshol is, éltek ezzel a kényszerű lehetőséggel. Föltételezhető, hogy amolyan csendes lakodalmat rendeztek, vagyis szerény keretek között azért utólag megünnepelték az eseményt. Később kedvezőbb viszonyok között, gyaníthatólag a 18. századtól egyre inkább háttérbe szorult ez a kényszermegoldás, s csak az emléke maradt fenn. Ez a kettőség később megszűnt, de a lakodalmi szokás egy-egy mozzanata megőrizte. Könnyen lehet, hogy Kórágyon azért nincsen nyoma, mert kedvezőbbek voltak a körülmények, mint a két szomszédos községben. A külső hatások sem egyformán érték a szlavóniai magyar falvakat. Végül érvelhetnénk azzal, hogy a letakarás a középkori liturgikus eredetű templomi avatás hatására, arra a cselekményre vezethető vissza, hogy a megesketett asszony fejét betakarták. 144 Ha ezt a föltevést követnénk, akkor az ősi pogány (letakarás-felfedés) avatási rítusokhoz kellene visszanyúlnunk. Ennek a tisztázása a jövőre váró jelentős kutatási feladat, mert lakodalmi szokásainkban valóban vannak az avatási rítusokra emlékeztető nyomok. Mintha ilyennek lett volna alávetve a házasélet küszöbére érkező ifjú pár. Az elrejtezés a félrehúzódás (titkosság), a vőlegény (újember) tréfás sanyargatása (megverése) s egyéb próbatételek fel-felbukkannak lakodalmi szokásainkban. A magunk részéről a kikéréskor lejátszott álmenyasszony szertartásában szintén a vőlegény próbatételének emlékét látjuk, eszének és rátermettségének bizonyítékát. Nem osztjuk azt a nézetet, hogy ez bajelhárító cselekmény 145 vagy azt, hogy a nőrablás emléke. 146 Következtetésünk bővebb kifejtésére más alkalommal térünk vissza. Ezzel sorba vettük fontosabb lakodalmi szokás-följegyzéseink párhuzamait, táji és történeti kapcsolatait. A különböző rítusok számos archaikus vallási-hiedelmi és társadalmi emléket megőriztek. Az összevetés és egyes helyi szokásmagyarázat alapján következtetni lehet a szlavóniai lakodalom szerkezeti változására és az egyes alkotóelemek értelmezésének módosulására. Ezek a változások további vizsgálatra 142 A török emléke eléggé bevésődött a szlavóniaiak történeti tudatába. Ld. FERENCZI IMRE, 1978-1979, 194-208. 143 A nőrablás és a rablóházasság hazánkban fellelhető szimbolikus emlékeinek összefoglalását MAKOLDY SÄNDOR kísérelte meg, s további adatgyűjtést kezdeményezett. MAKOLDY SÁNDOR, 1921. 40-60. és 60. lap. 1. sz. jegyzet. 144 Vö. BÁLINT SÁNDOR, 1943. 219. Újabb bácskai párhuzama: JUNG KÁROLY, 1978. 95. 145 VOSÁHLO F. LIPÓT, 1931. 33. 146 Vö. MAKOLDY SÁNDOR, 1921. 60. 1. sz. jegyzet. PENAVIN OLGA, 1973. 74-75., 1981. 140.