Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Novák László: Temetés és sírjelölés Magyarországon különös tekintettel a fejfákra

io. kép. Sírkeresztek. Sárszentlőrinc, Tolna m. Nóvák László felv. 1979. szűnt, vallási elnyomás próbáitatása alá kerültek a reformátusok. Így, a vallási megbékéléssel újra felidéződhetett a dicsőséges múlt, a kopjás-zászlós temetés. Mint láttuk, a nagykőrösi példa szemléletesen bizonyítja a fejfának átalakulását rangos síremlékké, kőjellé, viszont arra is bizonyságul szolgálhat, hogy az egykori rangos temetés kelléke, a kopja, fejfa alakban meghódította általánosan a református, illetve protestáns temetőket a XVIII. század végétől. JANKOVICH Miklós 1836. évi tudósításából is erre következtethetünk, hiszen a vitézi élethez kapcsolódó fejfaállítás romantikáját eleveníti fel a XIX. század elejéről nézve a XVI. századra vonatkoztatva. A fejfaállítás újkeletűségének bizonyságául szolgálhat az a tény is, hogy a fejfa nem minden protestáns, illetve nem minden református temetőben található meg. Az evangélikusok maradtak a hagyományos sírjelölés mellett is. Pl. Sárszentlőrinc (Tolna megye) evangélikus temetőjében sajátos karakterű, kereszt alakú sírtáblákkal jelölik a sírokat napjainkban is (10. kép). A fejfák nem kizárólagosan jellemző jelenség a reformátusok temetőiben sem. Egyes helységekben egyáltalán nem tettek jelt a sírra, vagy pedig egyszerűen élőfát ültettek rá. E szokás eredetisége régi időkre vezethető vissza. Megemlíthető példaként a szent-galleni kolostor temető kertje 820 körűiről,

95 de azok a középkori templomos, kápolnás temetők is, ahol a kultikus hely, központilag töltötte be a sírjelölési rendeltetést. Tanulságos ez esetben ismételten utalni Tatrosy György édesanyjának sírjára, akit 1607-ben temettek el, de csak hosszú idő eltelte után tettek sírjelet, rangos követ reája.

96 Tehát, általánosnak, szokásnak mondható, hogy a középkorban nem tettek sír95 RAPAI CS Raymund, é. n. 12-13. (I- tábla). 96 DOMOKOS Pál Péter, 1957. 242.