Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Bereczki Imre: Adatok a Óberettyó-mente pásztorainak szellemi életéhez

tés legeltetése, mert a kár megtérül a jószágban. „Mikor én a komunizmus alatt menekültem a gulyával, etettem a tengirit.

5 Odajött a csősz: mit bántom én a tengirit? Kié ez a tengiri? - azt kérdem. Azt mondja, az államé. - Nahát akkor rendbe van, mert a marha is az államé, a gazdájáét eszi!" - emlékezett Kádár Gyula. Az éberség a pásztorember első követelménye. „A pásztornak íberebbnek kell lenni, mint a parasztnak, hogy ne tudja megfogni. Csak akkor tudná, ha elszenderedne. A nyáron is szorult vót a helyzet.

6 Ügy vót vele az ember, hogy egye meg a fene, itt is van egy kevés, amott is van egy kevés, megcsípi. Ha mégis megtörtínik, hogy a csősz kárba íri, nem azon van az ember, hogy erre-arra, hanem csak kírelem az ember dóga. Hogy íppen most szaladt rá. Pedig dehogy. . ." (F. P.) Apróbb dolgok eltulajdonítása: dohány, bor, faggyú, pásztorfelszerelés, nem lopás, csak szerzés. Különösen amit nagygazdától szereznek. „Az lop, aki rá van utalva" - magyarázta Finta Péter. A húszas években Péter bácsi éjjel egy hordót vitt el egy ajtón a borzi majorból Kórézugra negyedmagával. Azt hitték, hogy bor van benne. Csak mikor hajnalban hat kilométerrel arrébb felnyitották, akkor látták, hogy egy hordó „kulimázt" cipeltek. A részegség nem szégyen a pásztorfelfogás szerint, mert abból látszik, hogy szeretik egymást, ha kínálják borral, paprikással. A részeges pásztorról igen sok adat van. Az egyik legbeszédesebb, hogy Finta Miklós, a Péter bácsi apja, gyakran aludta ki a mámorát úgy a Putri csárdánál, hogy fejét a csárda ereszére hajtotta. Az adott szó megtartását már komolyabban veszik. „A pásztor úgy van: nem hagyná abba a szógálatot, mert az egy gyalázat" - mondta az öreg Papp Mihály. E felfogás is hozzájárult, hogy Herman Ottó nehezen tudta felvinni Finta Miklóst az ezeréves kiállításra. Szégyennek tartotta otthagyni a gulyát. A verekedős természetet szinte megkívánta a jószágőrzés. Megtörtént vásár alkalmával, hogy a pásztorok kivették a fegyvert a csendőr kezéből. Ha egymással verekedtek, bográcsot tettek a kalap alá, hogy felfogja az ütést. Keliger juhásznak olyan kemény koponyája volt, hogy azt nem bírták elverni. 1873-ban a Templomzugot bérelte Magyar Palkó nevű komájával. Fejverőcskét szeretett játszani a Putri csárdában. Ha nem volt cimbora, a Putri tetőtartó ágasához verte a kopasz fejét. A legelő kialakította a maga íratlan szabályát, amelyhez alkalmazkodnia kellett a kinn élőnek. A csárdás, csősz is a legelőn élt, de sokkal nagyobb volt a pásztor felelőssége a rábízott érték miatt. Éppen ezért a pásztorember - ha szerette is az italt - előbbrevalónak érezte magát a csárdásnál vagy éppen az utána lesekedő csősznél. Találkozás alkalmával kezet fogtak. Ez azonban az első háború előtt nem volt olyan általános, mint a két háború közt. Nőfélével nem fogott kezet a pásztorember. Köszönésnél a rangosabb elvárta, hogy fiatalabb, tapasztalatlanabb előre üdvözölje. A gazdát illett a pásztornak üdvözölni, de a tapasztalt pásztort a gazda előre üdvözölte, ha megnézte a jószágát a legelőn. A köszönés egyszerű: jó reggelt! jó napot! jó estét! Isten áldja meg! jóccakát! A viszontlátásra! üdvözlést nem ismerte se a pásztor, se a parasztember. A kezétcsókolom! már csak azért is ismeretlen volt, mert az értelmiség asszonyai nem fordultak meg a legelőn. Az idősebb számadót bátyámnak szólították. Hozzátéve a keresztnevéhez. A két háború közt a fiatal gazdák már bácsizták az öregebb pásztort. így a ritkaborzi bérlők fiataljai Vígh Kálmán kondást Kálmán bácsinak szólították. A kendezés 5 1919-ben. 6 1942-ben.