Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Bereczki Imre: Adatok a Óberettyó-mente pásztorainak szellemi életéhez

BERECZKI IMRE ADATOK AZ ÓBERETTYÓ-MENTE PÁSZTORAINAK SZELLEMI ÉLETÉHEZ Társadalom, tekintély, erkölcs, hitvilág Magyarország harmadik nagy legelője - a Hortobágy és Bugac után - az Ôberettyó-mente.

1 Több kisebb, egyenként ezer holdnál nagyobb része van. A bucsai, ecsegi, atyaszegi és csudaballai a legnagyobbak. Hozzájuk csatlakozik még több, belőlük levált gyepes terület, valamint a helységek közelében levő csordajárás. Míg a Hortobágyról és Bugacról számos tanulmány látott napvilágot néprajzi irodalmunkban, addig e harmadikról meglehetősen kevés, szellemi tekintetben úgyszólván semmi. Közigazgatási tekintetben Ecseg és Atyaszeg 1950-ig Dévaványához tartozott, de az előbbit Túrkeve bérelte a magyar katolikus vallásalaptól. 1950 után keleti fele az önálló közigazgatást kapott Ecsegfalva határa lett, a nyugatit Túrkevéhez csatolták. Csudabaliát 1859-ig Dévaványa árendálta a széki Teleki család örököseitől, aztán nagygazdák vásárolták meg. Bucsa nagyobb részben Füzesgyarmat külső legelője volt, kisebb része a Fould-Springer uradalomhoz tartozott. A múlt század végén alakult Bucsa község kapta meg a felszabadulás után. Atyaszeg részben Dévaványa külső legelője volt, részben a környező uradalmak jószága járta. Dévaványai közigazgatás alá tartozik ma is. A felszabadulás után a bucsai legelőt szinte teljesen rizstelepnek használták. Megjelent ez a kultúra az ecsegi legelő nagyobb részén is. Csudaballából és Atyaszegből tekintélyes részt feltörtek. A rentabilitás fokozásával ismét visszatértek a legeltető gazdaságra, ha nem is a felszabadulás előtti félszilaj formában. Mivel az állattartás gépesítésével vidékünkről szinte teljesen eltűnt a hagyományos legeltető állattartás, e helyen a felszabadulás előtti pásztorság szellemi életét tárgyalom. Mint az eddigiekből is sejthető, a legelő állapota állandóan változott. Következésképp változnia kellett az ott élő pásztorság életmódjának is. A pásztorság utánpótlása mindig a házas-, illetve háznélküli zsellérek közül került ki. Egyetlen adatközlő sem tudott arról, írott forrásban sincs nyoma annak, amit Herman Ottó említ, hogy módos gazda tekintélyes számú jószágával kiköltözött volna Ecsegre, s ott élte volna a pásztorok „szabad" életét.

2 Más lapra tartozik, hogy minden helységben éltek jeles pásztorcsaládok, amelynek tagjai apáról-fiúra adták tovább az öröklött tudományt. Ilyen volt Túrkevében a Hollósi, Finta, Fürge, Barta, Szilágyi, Dévaványán a Kádár, Gyányi, Szűcs, Füzesgyarmaton a Zsombok, Bucsán a Füzesi család. A pásztoron kívül állandóan a legelőn élt a csősz, csárdás s a legelőket megszakító rétségben a pákász. A csősz kötelessége volt ügyelni arra, hogy idegen jószág ne menjen a legelőre, illetve hogy a kerületéhez tartozó nyáj a vetésre. A csárdás olyan helyen lakott, ahol valamely út áthaladt a Berettyón, éren, vagy több ilyen út elágazott. A nagykiterjedésű rétséget használó pákász évi árendát fizetettt az illető 1 Óberettyónak nevezem a Berettyó alsó folyását Bucsától a Hármas-Körösbe való szakadásáig. 2 HERMAN Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből. Budapest, 1899.