Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Küllős Imola: A magyar betyárfolklórról

- valamint azt, hogy van-e különbség a nemzeti betyárfolklórokban (térben, időben és műfajonként) a valóság költői visszatükrözésében? A nemzetközi munkaközösség számára készítendő nemzeti tanulmányokban nemcsak a teljes betyárfolklórt kellene jellemezni, hanem utalni kellene arra is, milyen szerepet játszik a betyárköltészet a néphagyomány egészében. E nélkül a szempont nélkül a betyárfolklór történeti bemutatása és elemzése elképzelhetetlen. Az első pillantásra is nyilvánvaló, hogy a betyárok történelmi és társadalmi szerepe nagymértékben függ az adott nép nemzeti történelmétől, s ez a szerep sok helyütt nem felel meg a népköltészet sematizálva idealizáló megnyilatkozásainak. Ha csak egyetlen ismérv szerint vizsgálnánk a betyárfolklórt, ha csak úgy tekintenénk a betyárra, mint a szociális igazságszolgáltatás képviselőjére, aki a gazdagoktól azért rabol, hogy a szegényeknek adja, meghamisítanánk a történeti tényeket, és magát a néphagyományt is, mert nem hívhatnánk fel a figyelmet arra, hol, mikor és miért változott meg a nép társadalmon, törvényen kívüliekkel szembeni magatartása és rólunk alkotott véleménye. A magyar szájhagyományban ugyanis - beleértve a 17-19. sz.-i kéziratos énekköltészetet is - a törvényen kívüliek életének és cselekedeteinek legalább háromféle ábrázolásával és megítélésével találkozunk: 1. Elítélő, ellenszenves ábrázolás, gúnyos vagy kioktató hang. (Elsősorban a régi költői műfajokban: a kivégzés előtti búcsúénekekben, és a 18. sz.-i ún. „szegénylegény költészet" alkotásaiban, valamint a 19. sz.-i félnépi eredetű ponyvákban.) 2. Megértő, szimpatizáló ábrázolása a betyároknak: a virtus, a testi erő és szépség, valamint szerencsétlen sorsuk hangsúlyozása; sajnálkozó hang, de a tettek elítélése. 3. Romantikus, idealizált ábrázolás, rajongó, lelkesült hang, a betyárok tetteinek helyeslése. Természetesen ezek az ábrázolásmódok ritkán jelentkeznek egyértelműen a folklórban, változnak koronként és „hősök" szerint is. Vannak a népköltészetben szimpatikus és ellenszenves szegénylegények, betyárok, s él egy valós személyhez nem köthető betyár-ideál is. Ez elsősorban a dalok és balladák örökifjú betyárlegénye, aki a népmesék hőséhez hasonlóan a szegények nevében vesz elégtételt a gazdagoktól; személye a feudális elnyomás elleni tiltakozás szimbóluma. A kutatás mai állása szerint a szájhagyomány három minőségileg különböző csoportba sorolja a törvényen kívülieket.

3 Ismeri az igazi „derék" betyárt és szegénylegényt, aki a szegények pártfogója, bűnei virtusszámba mennek, daliás, fiatal, a női szívek bálványa. A futóbetyár rendszerint körözött, üldözött személy (szökött vagy bujdosó katona), akit a körülmények késztetnek a törvényen kívüli életre. Külön csoportot alkotnak a zsiványok, a dúlok, fosztok, tolvajok, haramiák, akiknek a zsákmányszerzés a legfőbb céljuk, személyválogatás nélkül ölnek, rabolnak. „A jobbágyság éles különbséget tett a »betyar« és a »zsivány<< között, a népellenes hivatalok és a korabeli irodalom nyelvében azonban teljesen azonosnak számították" őket, hangsúlyozza SZABÓ Ferenc.

4 3 Részletesen ld. SZABÓ Ferenc, 1964. 4 SZABÓ Ferenc, 1964:59. Az útonállók szociológiai rétegezettségéről ír ESZE Tamás: Népi kurucság, kupecek és szegénylegények. Kortárs 1976:433-447.