Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Méry Margit: A tánc egy mátyusföldi közösség életében

A települési és társadalmi rend elkülönítő megnyilvánulása mellett még erőteljesebb volt a korok szerinti szétválás. Amint a gyerekek tánctanulási alkalmainál említettük, részükre gyerekbálokat rendeztek, a legényeknek, lányoknak külön bálja volt, a házasok is külön rendezték meg táncos összejöveteleiket. Amíg a legénybálba elmehettek a házasok is, főleg a fiatalok, addig a házasok báljába legényeknek és lányoknak tilos volt elmenni. Ezt a korok szerinti szétválást nemcsak a társadalom elkülönítési törekvése tette indokolttá, hanem az is, hogy a táncok formai megnyilatkozása egészen más volt a fiataloknál, a legényeknél, a lányoknál, illetve a gyerekeknél. Míg a fiatalok egész éjszaka táncoltak, addig a házasok bálján a tánc mellett főleg a batyubálokon jelentős szerepe volt az evés-ivásnak és a szórakozásnak is. Ahogy a bálok rendezésének megvoltak a szigorúan megszabott formái, úgy a táncban való részvétel is bizonyos szabályok szerint történt, és a táncos köteles volt magát alávetni azoknak a szabályoknak, amelyeket a közösség előírt. Ha valaki el akart menni a bálba, akkor báli ruhát kellett öltenie. A lányok az I. világháborúig a bálba könnyű kartonszoknyát hordtak, amit előzőleg erősen kikeményítettek, nem vasalták, hanem sodrófára húzva szedték ráncba és szárították meg. Ez alá kéthárom ugyancsak kikeményített fehér alsószoknyát vettek, ehhez könnyű fehér blúzt, fehér kötényt, harisnyát és cipőt viseltek. A legények fehér ingben zsinóros fekete nadrágban, mellényben, és csizmában táncoltak. Nyáron, illetve már húsvéttól kezdve fehér vászongatyában, ingben és fekete mellényben. Ilyenkor már sokszor elmaradt a csizma, mezítláb táncoltak. Viszont télen-nyáron tánc közben a kalapot fejükön hagyták. A másik szabály az volt, hogy a bálba mind a lányoknak, mind a legényeknek belépőt kellett fizetni. A lányok a bálba mindig maguk fizettek, még akkor is, ha udvarlójuk volt. A századforduló idején a bálok korán kezdődtek, vasárnap a litánia után a legények nyomban a tánchelyre mentek, s a lányok is siettek, átöltöztek és már öt óra körül ők is ott voltak. Kb. éjjel 1-2 órakor ért véget a tánc, kivéve a farsangi és búcsúi bálokat, amikor reggelig mulattak. A századforduló idején Tardoskedden a zenét a duda, a citera, illetőleg a facimbalom szolgáltatta. Ezeket lassanként felváltotta a cigányzenekar. A duda, a citera, és a cimbalom a szűkkörű mulatságokon még ezután is hosszzú ideig megmaradt. A táncra való felkérésnek is megvolt a szigorú rendje. A legény soha nem kérte fel a lányt, csak intett neki, vagy nevén szólítva hívta. A leköszönésnek is sajátos módja volt. A legrégibb visszaemlékezések azt igazolják, hogy a legény a tánc végén szó nélkül otthagyta a lányt, míg kb. 50-60 évvel ezelőtt a mai 70-75 évesek báli illemszabályai szerint a legény a lány kezébe csapott és egészségére kívánta a táncot. A századforduló idején a táncrend a következő volt: férfiak bandánként több kis körben összefogódzva, magányosan kezdték a verbunkot, amely után friss csárdás következett. Ez néha eltartott egy óra hosszat is, mert a friss csárdást sokszor megújrázták. Ezután vége volt egy táncnak, amelyet darabnak vagy nótának neveztek. A báli szünetekben a legények ittak, duhajkodtak, a lányok karonfogva jártak körbe-körbe, illetve daloltak. A táncismeretnek, a táncban való mozgásnak döntő szerepe volt a két nem egymással való szórakozásában. Azt a lányt, aki nem tudott jól táncolni, ritkán vitték a táncba, persze nehezen is ment férjhez. A legidősebbek visszaemlékezései szerint a legjobb női táncosok még a verbunkot is el tudták járni. Sokszor ők is beálltak a körbe a legények közé verbunkolni. Tánc közben lekérés nem volt, legfeljebb csak jóbarátok között. Erre rendszerint úgy került sor, hogy a legény eleresztette a lányt, elkezdett cifrázni és ezalatt a lányt a másik legény kapta el. A leánynak nem illett visszautasítani a legény táncbahívását. Ha mégis vissza-