Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Ács Anna: Kultikus funkciójú lepelszél

ÁCS ANNA KULTIKUS FUNKCIÓJÚ LEPELSZÉL 1977 nyarán népi műemléki felméréseink során a túlnyomórészt horvát lakosságú Bezenyén egy különleges értékű halottaslepedőszélre bukkantunk.

1 A fehérhímzett textília sublótot takart. Az idős tulajdonos kegyeletből, elődei iránti tiszteletből őrizte meg a „kézimunkát", annak eredeti funkcióját, szokásaikban egykor betöltött szerepét és értékét már nem ismerte.

2 A lepelszél a nyugat-magyarországi, a szakirodalomban gradisceinek nevezett horvátok halottkultuszának becses tárgyi emléke. A délszláv anyanyelvű lakosság a török pusztítások elől menekülve a XVI. századtól folyamatosan költözött e tájra. Betelepedésük a következő évszázadban fejeződött be,

3 Dalmáciai és horvátországi eredetűek, a bezenyeiekben is a dalmát származás tudata él, tenger mellékinek, „premorjeinek" tartják magukat. Magukkal hozott népi kultúrájukról szinte semmit sem tudunk, csupán a napjainkban ill. a közelmúltban gyakorolt szokásaik alapján következtethetünk rá. Az asszimiláció kevésbé jellemző rájuk, bár az egymás mellett élő három nép: magyar, horvát, német műveltségbeli kapcsolatainak hatását tényként kell elfogadnunk.'

1 Mindenesetre az élő emlékezet alapján állíthatjuk: a délszláv zadruga szervezet halotti kultuszának hagyományaként öröklődhettek nemzedékről nemzedékre a rokon családokban a ravatalozásokkor használt díszlepedők. A halál, a gyász pompáját emelték velük. A nagycsalád minden halottját, korra, nemre való tekintet nélkül - az emlékezet által el nem érhető időben talán lehettek kor, családi és vagyoni állapot stb. szerinti szín-, díszítmény és egyéb megkötések az egy család által őrzött és a rokon családoknak (ritkán, különösen a szegényebb néprétegeknél idegeneknek is az utóbbi 60-70 évben) kölcsönzött lepellel terítették le. Az első vagyis tiszta szobában felállított ravatalon a halott mell alatti részére került a lepedő csipkés és hímzett része, s arra fektették az összekulcsolt kezeit. Bezenyén a 60-as évek második feléig használtak halotti lepedőt, bár a II. világháborút követően egyre ritkábban vették elő a kelengyedarabokat őrző szekrényből. Funkciótlanná véglegesen akkor váltak, amikor kötelezővé tették a halottasházból való temetkezést. Lepedőszélünket már a múlt század végén vagy századunk elején csupán szemet gyönyörködtető darabnak tarthatták, lefejtették a lepedőről és értéket újonnan 1 Hansági Múzeum Mosonmagyaróvár Népr. Gyűjt. ltsz. : 77. 7. 2 A lepelszél egykori tulajdonosa Radák Jánosné bezenyei lakos. 3 UROSEVICS Daniló 1969. 107-110. 4 Bár UROSEVICS ezt írja: „Távol eredeti hazájuktól, idegen népek által körülvéve a nyugatmagyarországi horvátok egyre inkább beolvadtak a környezetükbe és asszimilálódtak." (UROSEVICS Daniló 1969. 110.), inkább ésszerű alkalmazkodásról lehet szó a nemzeti jelleg megőrzésével, amit VÁSÁRHELYI POLGÁR József (1928. 128) így jellemzett: „Megőrizték anyanyelvüket mindmáig , . . De megtanulták a magyar, sőt a német nyelvet is. . . Megtartották régi szokásaikat . . ."