Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
F. Kail Katalin: Az árvai gyolcsosok miskolci letelepedéséről és életéről
A hámfás húzószerkezet ellipszis alakú volt, középen egy tengelyszög körül ívben elfordulhatott. Két végén egy-egy hámfa volt felerősítve, négyelős rendszerrel, ellentétben a parasztszekerekkel, ahol a hámfa a szilárdan álló és bevasalt fürhéchez volt erősítve. Az ívesen forgó négyelő esetén a lemaradó, lustább lóra esett a teher, ezért teherhúzás közben igyekezett a párjával egyvonalban járni. E húzási rendszer alkalmazása az egykori námesztói szekérkészítők nagy gyakorlati érzékére vall. A szekereket Námesztóban készítették. Ismerve a szekér alkatrészek elhasználódásának időtartamát a gyolcsosok a tartalék részekről idejében gondoskodtak, hogy alkatrészhiány miatt az áruszállításban kiesés ne legyen. Az országhatár változásáig kizárólag Námesztóból hozatott szekereken járták a vásárokat. Az itt készített szekerek farészei száraz, hosszú időn át érlelt fából készültek. A kerék anyaga tölgy és akácfa volt. Az agy és a talpak tölgyfából, a küllők akácfából készültek. A kerékre húzott ráf, melynek vastagsága körülbelül a keréktalp felének felelt meg, nem lazult meg, mert száraz kerékre lett ráhúzva. így nem volt szükség nyári időben sem a gyakori ráfhúzásra s a kerekek öntözésére, mert a jól érlelt farészek nem repedtek meg. Az egyszer ráhúzott ráf addig maradt a keréktalpon, amíg az az elhasználódás folytán le nem hullott a küllőkkel együtt a kerékagyról. A gyolcsos szekér ráfját nem kellett a talphoz hozzászögelni, mert ahogyan a gyolcsosok mondták a szekerüket néző parasztembernek: „Ahonnan ez a szekér idekerült, ott nem olyan fából készítették a kereket, amelyen tegnap még a rigó fütyült." Az első keréken, mely gyorsabban forgott, 4-es; a hátsó keréken 3,5-es ráf volt. A ráf öt esztendő alatt úgy kopott meg, hogy vastagsága kb. a paraszt gazdaságban használatos új 2-es ráfnak felelt meg. Nyári időben, ha nagy hőség volt, a biztonság okáért a küllőket az agynál szalmakötéllel átkötötték, a kötést vízzel locsolták, hogy a farészekbe a víz lassan szívódjék fel. A locsolással nyert kedvező nedvességtartalom következtében a farészek jobban feszültek a kerékráfhoz, „megdagadtak". A sátor A sátor építésénél nagy szerepe volt magának a szekérnek: biztonságot adott az alkalmi, hevenyészett építménynek. Mivel a sátor „nyitott üzlet"-ként szerepelt, igyekeztek az árut gazdaságos térkihasználással, de a vevők ízlésének és kívánságának megfelelően elhelyezni. Vihar idején a szekérhez erősített sátorrudak s az arra elhelyezett sátorponyva biztonságos fedelet nyújtott mind az árunak, mind az ott tartózkodó embernek. Az erős háttér, melyet a szekér biztosított, nyugalmat és biztonságot adott a sátorkészítő gyolcsosnak. A szekérnek ilyenformán igen fontos szerep jutott a vásározásnál, nemcsak mint áruszállító eszköznek, hanem mint a sátorváz biztonságos támaszának. A sátor építésnél 4 függőleges rúd (3 nagyobb, 1 kisebb) és 6 keresztrúd, 1 ponyvarúddal együtt képezte a sátor vázát. Ez a váz volt rögzítve a szekér egyik végéhez, míg a másik oldalon a szekér végéhez kapcsolt bakok nyílásaiba 4 db függőleges pózna került egymástól 100-120 cm-re. Az egyik rúd 20-30 cm-rel magasabb volt, így azok egymáshoz képest ferde síkban álltak, biztosítva ezzel a ráborított sátor lejtőszögét az esővíz levezetéséhez. A függőleges rudakon fülecsek voltak, ebbe húzták bele a ferdeszögben fekvő rudakat. A sátorponyva befödte a kialakított belső teret a szekérrel, árupolccal és a kiszolgáló asztallal (pult) együtt, valamint a vevőteret. A vevőtér felett eresz-szerűen függött, kb. 80 cm-es belógással a ponyva, védelmet adva ezzel az eső, a tűző napsütés ellen. A rudak földbe illesztett végei,
