Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Szabadfalvi József: Vándorárusok

A tutajósok Bereg, Ugocsa és Máramaros megyékből jöttek, etnikailag magyarok, románok és kárpátukránok voltak. A tutajaikat tavasszal állították össze, erre ráraktak sok épületfának való anyagot, s a Tisza áradása sodorta le őket. Tokajban és Tiszacsegén volt a kirakodóhelyük, de ha volt elegendő vizük, a mellékvizeken lejöttek egészen Nádudvarig. Épületfaként különböző méretű gerendákat, gömbfákat, deszkát, lécet és fenyő zsindelyt hoztak, néha szállítottak sót is. Vásárolhattak tőlük 3-4 öl hosszú, egy darabból kifaragott itatóvályút és ladikot is. A vasútvonalak kiépülése előtt Nádudvart és a vidékét faanyaggal a tutajosok látták el, tengelyen, pontosabban szekéren igen kevés építőanyag érkezett. Az egyre belterjesebbé váló hortobágykörnyéki pásztorkodás építményeihez a faanyagot ugyancsak a tutajosok-hozta faanyagból vásárolták. A Tisza felső szakaszáról származott Nádudvar mindkét felekezeti templomának fazsindelye is. A fadézsákat erdélyi dézsás románok, ritkábban magyarok hordták két kis lóval húzatott nagy ponyvás szekerükkel. Árusítottak kisebb-nagyobb dézsákat, káposztáskádakat, vizesedényeket, csobánt, talicskát, vékát, félvékát és kisebb űrmértékeket, túrós és lisztes bödönöket, favedreket, az itatókutakhoz vizesdézsákat, puttonyt, jármot, hordócsapot, néha furulyát, favillát és falapátot is. A dézsások mindig vásáros napokon keresték fel a községet, az áru egyik felét lerakták a piactéren, ezt a gazdaasszony árusította. A dézsás és ha volt, a fia, két nagy edényt összekötött, feltette két oldalt a ló hátára, majd ebbe rakták a kisebb termékeiket és így indultak el a faluba aholis utcáról-utcára járva árusítottak. Dézsát vegyenek, dézsát! szöveget kiabálták közben. A dézsások áruikat pénzért vagy terményért (búzáért, kukoricáért) adták. Erdélyből létrát a székelyek szállítottak az Alföld keleti peremterületeire. Hoszszú, megeresztett szekereiken 3-4 öl hosszú kazalozó-, asztagoló-, boglyázó- és padláslétrákat, kütostort, szénahordáshoz és szalmakazlazásnál használt köteles rudaskor dórudat, másfélöles kazalozó és kaparó gereblyéket és villanyeleket hoztak leginkább. De vásárolhattak tőlük összeállítható hombárokat, faragott szekrényeket, falapátot, favillát, szerszámnyelet, csépnyelet, öles béresostornyelet. A székelyek is leginkább az országos vásárokat keresték fel, de ha sok árujuk megmaradt, felkeresték az uradalmak központjait, vagy tanyáról-tanyára jártak. A faragó székelyek az 1940-es években is jártak Nádudvaron, de ekkor már csak díszített, faragott dohányzó asztalt, különböző, pl. cigarettatartó dobozokat, csígacsinálót hoztak és árusítottak. Seprűsök és kosarasok Erdélyből és a Felvidékről jártak, lehettek magyarok és románok, illetőleg szlovákok és magyarok. Megjelentek a piaci napokon, illetőleg a vásárokon. Járták az utcákat is, és Seprűt vegyenek, seprűt! kiáltozással kínálták portékájukat. Hoztak nyírfaseprűt, nyomtatáshoz felezőseprűt, kosarakat, kaskákat, olyan nagyokat is, amelyeket az állatok takarmányozásánál használtak. Tőlük vásárolták a szekerek és talyigák kosarait, valamint a háztetők és a nád pásztorépítmények megkötéséhez használt hasított fűz vagy rekettye vesszőt. A múlt század végén még járták a falvakat és a tanyavilágot a máramarosi sós szekerek. A román sóárusok vagy tutajjal szállítottak a Tiszán, vagy tengelyen, szekéren hozták le a sót. Pénzért adták vagy élelemért cserélték, egy-egy család megvett egy 40-50 kilós darabot s az kitartott a családnak egy egész évre. (Az emlékezet szerint darált sót csak a századforduló után kezdtek árusítani az üzletekben.) Darabos sót tettek az állatok elé is a legelőkön. Román meszesek nagy széles és hosszú ponyvás szekérrel, előtte két kis mokány, hucul lóval jöttek. Élesd környékéről hordták a ,,jó, szapora, fehér és tiszta ún. élesdi meszet". „Meszet vegyenek, meszet!" ajánlással járták az utcákat, portéká-