Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében
kéméiről, Félegyházáról, Békéscsabáról, Aradról, Nagyváradról is. A tiszai nemes halnak nagy volt az ára, a kecsege kilójáért még gyermekkoromban is megfizették a hat koronát. A harcsa négy korona volt, a fogasért hol ennyit, hol annyit számoltak, de azért sosem kelt el három koronán alul. Ilyen szombati napokon már arra tébláboltak a halásznék is, hogy a halért kapott garasokat bezsebeljék. A halászok persze lekanyarították a fizetésből az „italpizt". 00 „Volt a csárdaudvaron egy óriási lyukacsos tetejű halosztályozó asztal. Ezen vették át a kereskedők a halat." 0 ' 1 Tiszaugon a következőképpen emlékeztek vissza a fksérekre: „Jöttek mindig a halér, mindig keresték. Kecskeméten vót a halficsér, az ha sok halunk vót, akkor telefonáltunk neki, oszt má itt vót. Kecskemétrül legyüttek, elvittek négy-öt-hat mázsát is. Mikor mennyi vót a termés. Gyalló János vót a ficsér, ez 1904-be, 5-be, 6-ba vót. A ficsér annyit hagyott meg, amennyit gondótunk, hogy szükséges a mi számunkra. Azt adtuk, az meg elvitte, oszt Isten álgya. Mink nem kínlódtunk vele, eladtuk neki, oszt (itthon) eladtuk az apraját." A halértékesítés kétféle módja bontakozik ki előttünk. Az egyik a nagybani eladás: a nagyhálós halászok fogásuk nagyobb hányadát leadták a halficsérnek, aki távolabbi helyek piacaira szállította. A másik: a közeli piacon való értékesítés. A kisebb részt, az apraját helyben árulták. Az első világháború utáni időről szólva adatközlőink a nagykofaság megszűntéről beszélnek. Ekkor a halászok maguk értékesítették az összes zsákmányt, „akkor már nem vót ficsér, oszt nekünk kellett a halat elvinni a piacra. Jártunk Tiszakürtre, piacra, Sasra, Csépára meg itteni helyre. Kecskemétre is elvittük, vonattal, közeli községekbe biciglivel mentünk". (Tiszazug) Cibakházáról Kengyelre, Tiszaföldvárra vitték a halat, de a cibaki halászok helyben is árulták. A Tisza túloldalán levő községekbe: Kecskére, Tiszajenőre is mentek, de volt, aki Pestre is elhordta a halat. „Általába mentünk igen minden másnap piacra. Be vót osztva, hogy máma Tiszaföldvár, hónap Kecske, hónapután Kengyel, minden napra vót." (Cibakháza) A közelebbi helyekre kerékpárral vitték a halászok és feleségeik a halat. „Kosárba meg zsákba vittük, nagy garabolyokba, olyan, hogy belefért negyven kiló hal." (Nagyrév) Négy nagy gyékényszatyrot is felkötöttek a kormányra, hátulra pedig egy nagy garabolyt, egy mázsa is volt a hal, amit egy kerékpáron elvittek. A gyékényszatyrokat Szegedről szerezték be; régebben Cibakházán, Tiszaföldváron árulták piacon, vásárban. A katolikus Csépán böjti időszakban volt leginkább kelendő a hal. Csongrádról, Tiszazugról jártak legjobban, de körösi hal is került Szelevényről, Kunszentmártonból. Az emlékezet szerint keszeget, kárászt, törpeharcsát, pontyot, csukát hordtak. A halászok a halat nemcsak piacokon árulták. Sok, elsősorban kishalász járta hallal a falut, de a külterületet is. A tiszakürti Öregszöllőbe Szelevényről hordták a halat. Ez a fajta értékesítés időszakos, alkalomszerű, bár jól ismerték az így járó halászt, megvolt a vevőköre. „Túl sokat nem hoztak, egy-két házhoz, ahova szoktak járni. Mikor hoztak, ritkán. Tavasszal vót valamikor, azelőtt nem hozták két esztendőbe se. Az járt, aki tudta, hogy van, ahun megveszik. Gyalog is hozták, háton. Szákba hozták, olyan, mint a háló, oszt abba vót. Tele vót ződ fűvel, hogy belefért nyóc-tíz kiló ződ füvet raktak bele, oszt így sok hal élve maradt." (Tiszakürt) Olyankor jártak sűrűbben ezek az emberek, ha kiöntött a Tisza, és a kubikok53 KÁDÁR Lajos, 1959. 17-18. 54 KÁDÁR Lajos, 1959. 21.
