Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Bődi Erzsébet: Lepényfélék egy magyarországi lengyel falu táplálkozásában

A laksa zsírozása melegen fogyasztják. A laksát nem szabad vágni, csak törni. A sós laksa szalonnával, sloninavai, friss tejjel, slodkie mlekoval, íróval, cwartdX és aludt tejjel, siadle mlekoval napjainkban is kedvelt eledel a faluban. A városban lakó gyermekeket a szülők gyakran várják taksára. Ily módon kedveskednek a „hazai ízzel". A városba beköltözött istvánmajoriak nem szívesen sütik, mert elég munkaigényes és a legtöbb helyen már gáztűzhely van, amelyen nem lehet megsütni. Volt olyan időszak - a derenki, az istvánmajori élet kezdete -, mikor a laksának ez a változata szintén kenyérpótló szerepet töltött be: „Gdy chleba nie mieli, piecimy laksa" }

% A faluban 15 év óta biztosítva van a kenyérellátás. Hogy a laksa továbbra is helyet foglal el a közösség táplálkozáskultúrájában az annak is köszönhető, hogy előállítása olcsó. Pénzért csak a lisztet kell megvenni. Szalonna, zsír, lekvár, tej minden háznál van. Ezenkívül egészséges eledelnek tartják, „nem üli meg a gyomrot, mint a hús". A laksának harmadik változata is ismert, a paska-laksa. Ez az a változat, melyet állepénykenyér vagy másképp, mint már említettük, kemény lepénykenyér típushoz sorolja a szakirodalom.

19 A derenki gyakorlat szerint rozslisztből vízzel és sóval keményre gyúrt tésztát készítettek és azt sodrófával papír vékonyra elnyújtották, villával megszúrkálták. Kemence alján vagy zárt tűzhely tetején megsütötték. A paska-laksa az erdőben dolgozó férfiak eledele volt. Hétvégeken a gazdaasz18 „Mikor a kenyér fogytán volt, sütöttünk." 19 KISBÁN Eszter 1968. 82-85.