Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Kurucz Albert: Nádverők és tetőfedés egyéb eszközei

rek, szánok. A múlt században, s meg e század elején is fontos csereanyagként értékesítették a nádat más terményekért, főleg takarmányért cserébe. E rövid írás közelebbi célja, hogy a nádfeldolgozás eszközeit főleg a nádverőkel, azok fajtáit, formáit, használatukat, a készülő Magyar Néprajzi Atlasz kérdőívei alapján számba vegye a legáltalánosabb terminológiai, elterjedési kérdésekkel együtt (Magyar Néprajzi Atlasz II. gyűjtőfüzet 57. sz. téma). Itt csak a mai határainkon belüli kutatópontok anyagával foglalkozom, a szlovákiai, romániai, jugoszláviai és ausztriai kutatópontok anyagát később szándékozom feldolgozni. Az alapvető növényi eredetű tetőfedő és építőanyag ősidőktől fogva a szalma mellett a nád. Területileg megállapítható, hogy a zsúpfedés Nyugat- és Dél-Dunántúlon, valamint az északi területeken gyakoribb, míg a Balaton-vidéken a Kisalföldön és a Nagyalföld tekintélyes részén természetszerűen a nádfedést alkalmazzák. A mai ember számára már elmosódó, elhomályosuló kifejezések, szavak jelzik a tetőfedés munkálatait, ezt a pár évtizede még mindennapos foglalatoskodást. A kaszahegyből készített kézi nádvágók, a csak jégen használható toló-k ma már nem szerves részei a paraszti eszköztárnak. A nádtető lekötésére, rögzítésére használt nádvarrótű mellett kétségtelenül a különböző alakú és nagyságú verők a legismertebb eszközei a nádfeldolgozásnak. Az Atlasz-kutatópontok mintegy 20%-ában az adatközlők már csak emlékezetből ismerték ezeket az eszközöket és ezek használatát. Mindemellett azonban szinte bizonyosra vehető, hogy a századforduló után még minden településen használtak valamilyen eszközt, amivel a nádazást, a javítást elvégezték. Ezt az eszközt a legtöbb kutatóponton nádverő-nek, vagy röviden verő-nek mondják. Ezen kívül mintegy 30 elnevezést gyűjtöttek c tárgy megnevezésére. Ahol a zsúpfedést és a nádfedést is alkalmazták, mindkét eszköz neve verő (nád, vagy zsúpverő). A nádverő mellett főleg nyugati területeken, a lapicka, keleten pedig lapocka elnevezést használják, ezek az eszközök azonban formában alapvetően különböznek a verőktől, mert sima deszkalapból készülnek. A kutatópontok némelyikén az adatok szerint e célra nem használtak külön eszközt, hanem mosósulyokkal verték fel a nádat. A változatos elnevezésre soroljuk fel azt a kb. 30 legáltalánosabb kifejezést, amelyekekl találkozunk körülbelüli gyakoriságuk sorrendjében. Nádverő, verő (fa), lapicka, lapocka, sulok (súk), pofozó, nádazó, verődeszka (fogasdeszka), tetőverő, mosólapicka, girizdes lapicka, lapát, nád (fő/' 1) verő, nádolólapát, házverő, nádverő furkó, tuskó, kis szénvonó, lapos verő, fogas verő, tetejverő furkó, verőhéhej, simító verő, előverő, pucoló verő, tapsikoló, gazverő, kis (nagy) verő, fogasverő, iszbergyehajtó (a nád széléhez használták), verőké, verősúk, zsúpverő, tetejverő, fedísverő. Régen valószínűleg a kezdetlegesebb lapicka volt az általánosan elterjedt tetőfedő eszköz. Erre utal, hogy ezt a kifejezést majdnem minden kutatóponton ismerték (a tájnyelvben használt formaváltozatban), s több kutatóponton - a később nyilván mesterek által készített célszerűbb, módosabb, fogazott verőre is - használják a girizdes, vagy gerezdes lapicka kifejezést. A verőnek két alapvető típusával találkozunk. A lapos lapát alakú ún. lapická-val és a fogas, vagy lépcsős változatával. Előbbit az alsó ereszrész egyenletes simára veréséhez használták, utóbbival pedig a felrakott nád töveit verték fel az egész tetőfelületen. Ez utóbbit használták a nádtető javításánál is, amelyhez rövid tűzdelhető nádcsomókat vágtak, s ezeket verték be a tető felületébe. A nádazás részletes szakmai leírása helyett idézzük Túlik Mihály 66. éves adatközlőt. „Néhány évtizede a nádat még itt helyben termelték ki. A nádas az urada-