Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Bodó Sándor: Egy pásztorkunyhó típus a Bodrogközből

BODÖSÁNDOR EGY PÁSZTORKUNYHÓ-TÍPUS A BODROGKÖZBŐL A magyar pásztorkodás néprajzi irodalmában számos feldolgozás érintette a pásztorok enyhelyeinek, kunyhóinak kérdését. A téma teljes, áttekintő összegezése azonban nem készült el. Ehelyütt egy olyan kunyhótípus bemutatását kísérlem meg bodrogközi gyűjtés alapján, amelyről alig ad hírt szakirodalmunk. A bodrogközi legelőkön a pásztorok (előssorban gulyások) enyhelyeiül általában nyeregtetős kunyhók szolgáltak. A kunyhókat az állatok ellen védve sánccal (árokkal), az utóbbi évtizedekben pedig rúdkarámmal vették körül. A Bodrogköz számos településén megtaláltam azonban az emlékét egy olyan pásztorkunyhónak, amelynek készítési módja rendkívül ősinek tűnik. E kunyhótípust Kenézlőn, Semjénben, Tíszakarádon, Zemplénagárdon a pásztorok a kolyiba szóval jelölték, de Tiszakarádon a sátor elnevezést is ismerték. A kunyhó készítési módját 1970-ben a következőképpen mondta el idős Szegedi Mihály (1902-ben született), a tiszakarádi pásztordinasztia egyik jeles tagja. A Sárospatak-halászhomoki Csonkás erdőben volt régen a herceg Windischgrätz Lajos anyagulyája. Ott egy öreg tölgyfa tövénél látta gyerekkorában Szegedi Mihály a kolyibát. A kunyhó készítéséhez a pásztor 3-5 db kétujjnyi vastag, 2,5-3 m hoszszú fiefavesszőt vagy juharfavesszőt vágott. A vesszőket mindkét végén kihegyezte, s perecbe (félkörbe) hajlítva szabályos távolságokra leszúrta a kunyhónak kiválasztott partos helyen vagy fa tövénél a földbe. A meghajlított kávák így egy 1,5 m széles és magas, 2,5 m hosszú kunyhó vázát alkották. A kávákat hosszanti irányban néhány vékony ággal össze is kötötték. Telepítési iránya általában észak-déli volt, ahol az északi véget gyíkénnyel, sással, náddal, kákával rakták be, dél felé nyitott volt, vagy a pásztor veszőből font ajtóval támasztotta be. A vázat elhullott marha bőrével (tehenbűrtel) fedték be. A lenyúzott bőrt mésszel, timsóval és konyhasóval bekente-behintette a pásztor, összecsavarta, s 2-3 napig állni hagyta. Egy abroncsdarabbal mind a szőrt, mind a húsmaradékokat lekaparta. A bőrt azután kifeszítve megszárította, majd a kunyhó vázára borította. A lelógó lábbőröket egy-egy ásó földdel rögzítette. Szegedi Mihály emlékeit több idős pásztor megerősítette, a zemplénagárdi adatközlők pedig arról szóltak, hogy ezt a kunyhótípust z^tippal fedték. A leírt bodrogközi kunyhótípussal rokon az a példány, amelyet SÖREGI János fényképezett le 1937-ben Szamosszegen. A vázat halászkunyhóként publikálja, s annak szerkezete teljesen megegyezik a területünkről rekonstruálható pásztorkunyhó vázával.

1 HERMAN Ottó ugyancsak a halászok kunyhójaként írja le Rév-Komáromból a sátort, amelynél a „bordaszerűen összehajtott karókra" gyékény feszül.' 1 SÖREGI János 1938. 40. VII. tábla, 2. kép. 2 HERMAN Ottó 1980. 249-250.