Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Bárdi Ida: A hódmezővásárhelyi tanyaudvarok építményei

kertek. A virágok kiválasztásánál szintén a fajok igénytelensége volt a döntő szempont. A szárazságtűrő, kártevőknek ellenálló, mindamellett sok és színes virágot hozó növényféleségeket részesítették előnyben (orgona, tátika, estike, petúnia, vadrózsa) . Az épületek, a kert és a fák így egy három oldalról zárt tanyaudvart fogtak közre. Ezt a zártságot csak a bejáró bontotta meg (ez a neve a tanyát a legközelebbi dülőúttal összekötő, rövidebb földútnak). A negyedik oldalt a telek füves része, a gyep (gyöp) határolta. Nyaranként itt alakították ki a szérűt, itt legeltették az állatokat, s építkezésekor itt verték a vályogot, innen hordták a földet töltésnek. A tanyatelek építményeinek együvé tartozását, szerves egységét mutatták az udvart behálózó csapások. Ezek kiindulópontja a lakóépület bejárati ajtaja vagy az ereszalja bejárata, a rostély volt. A legkitaposottabb csapás az istállóhoz vezetett, érintve a kutat is. Gyakran használták a bejáróhoz vezető széles utat is, ami már kocsiút volt inkább, semmint csapás. Az épületek viszonylag szabályos és megfontolt elhelyezése következtében a legfontosabb két-három csapás szinte valamennyit érintette. A félreeső épületekhez pedig kis elágazások vezettek. A csapásokból is látható, mennyire törekedtek a tanyák lakói a célszerűségre és gazdaságosságra: a lehetőségekhez képest mindent a legkisebb távolságra helyeztek el egymástól. Az eddig elmondottak a tanyás korszak virágkorára, a huszadik századi tanyaképre érvényesek. A század ötvenes, hatvanas éveinek gazdasági és társadalmi változásai megtörték a tanyás gazdálkodás szerves fejlődését, megbontván a tanya mint lakás, tartózkodási hely és a tanya mint gazdálkodási rendszer, ill. módszer