Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Kósa László: Ember és táj

KOSA LÁSZLÓ EMBER ÉS TÁJ Jegyzetek a magyar nép környezetalakító munkájáról Az emberiség egyik legnagyobb jelenkori gondja természeti környezetének megóvása; miként lehetne helyreállítani az ember és a természet között a világ tekintélyes részén megbomlott egyensúlyt, a korszerű életmód számára újjáteremteni azt a zavartalan és egészséges kapcsolatot, ami a régi korokban elődeinket a növény- és állatvilághoz, a vizekhez, közvetlen természeti környezetükhöz fűzte. Ebben a viszonylatban közismert tény, hogy minél fejlettebb egy civilizáció, annál kevésbé van kitéve a természeti erők befolyásának. Számos etnológiai példa, nem egy tragikus esemény tanúsítja, hogy ha alacsonyabb műveltségi fokon élő etnikum megszokott élő környezete megváltozik, akár pusztítással, akár településterületről való elűzéssel, tragikus kifejletét vehet a sorsa, veszélybe kerülhet a léte. Más oldalról viszont az is igaz az előbb idézett alapvető ténnyel szemben, hogy a legfejlettebb ipari civilizációk épp az általuk előidézett komoly környezetrombolás miatt egyre fokozottabban ki vannak téve beláthatatlan következményű elemi csapásoknak. A kérdés vizsgálatánál nélkülözhetetlen a közelebbi és a távolabbi múlt, az előzmények számbavétele, s ezen a téren a néprajznak is van mondanivalója. Igaz, a hazai környezetvédelmi kutatások történeti szempontjai között épp a néprajzi vonatkozások mindeddig kevéssé jutottak szóhoz. Nincsenek benne kellően a tudományos köztudatban, ami valószínűleg elsősorban azzal magyarázható, hogy a szétszórt adatoknak nem akadt összegzője, nem történt meg a témának sajátosan néprajzi értelmezése, és bár a magyarországi anyagi kultúra kutatásának kezdeteitől jelen volt, hatott az ökológiai szempont, nem vált a lehetséges szakterületen általános rendező elvvé. Jó példa Herman Ottó, aki a halászatról és a madárvilágról írva stúdiumainak középpontjába helyezte az ember és a természet kapcsolatát. Az etnográfiai kutatások, jóllehet követték őt, de sosem tudták hasonlóan eredeti módon megragadni ezt a viszonyt. Ugyanakkor a gyűjtögetés, a halászat, a vadászat, az építkezés, a népi gyógyászat és más területek tanulmányozása során a magyar nép természetismeretéről és a természeti javak felhasználásáról jelentős ismeretanyagot halmoztak föl. Teoretikusan mégsem néprajzkutató, hanem egy geográfus, Mendöl Tibor fogalmazta meg a kérdést : „hogyan alakította a parasztságot a táj és hogyan formálta a parasztság a tájat?" A problémakörnek tehát két összetevője van. Mendöl esszéformájú írásának hangsúlyából az is kiderül, hogy a néprajz főként az első iránt érdeklődött: „a táj nem egyéb, mint a társadalmat vagy a népi műveltséget alakító tényezők egyike". Mendől Tibor némi ellentmondással úgy vélte, hogy kérdésének második része a földrajzra tartozik, jóllehet ,,a földrajz a parasztság műtájalakításáról olyan mértékben tud képet adni, amilyen mértékben adatokat kap a néprajztól és a társadalomtudománytól." Hogy milyen volt és milyen lett a táj,