Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Sztrinkó István: A réti mészkő a Duna-Tisza közi építészetben

Az apróbb követ inkább a gazdasági épületekhez alkalmazták. A disznóólat alapozták vele, vagy a kifutót rakták ki kővel, hogy az állatok ne bírják olyan hamar tönkre tenni. A szőlőbeli kutak oldalába is szívesen építették be, különösen azok a napszámos emberek, akik maguk is foglalkoztak kővágással. (5-6. ábra) A két világháború között inkább csak a jobb módúak vásárolták a követ, s lakóházaik alapjaiba is ők építették be. A kevésbé tehetősek a házukhoz, tanyájukhoz tartozó legelőn talált, leggyakrabban vékony kőréteget fejtették ki és használták fel gazdasági épületeikhez. A nagyobb nyári munkák szüneteiben, a saját maguk által kivágott kővel így tették olcsóbbá az építkezés költségeit. A visszaemlékezések szerint az 1950-es évektől, mikor Kiskunmajsán is mind többen kezdtek sátortetős családi házakat építeni, ismét sokan felhasználták a terméskövet. A nagyméretű lakóházak betonalapjaiba keverték, hogy csökkentsék a költségeket. A réti mészkő ilyen felhasználása Majsán még ma is élő gyakorlat, a többszintes házak építésénél is megfigyelhető. (7. ábra) Összegzésként megállapítható, hogy a régészeti, földrajzi és történeti adatok tanúsága szerint a réti mészkövet az Árpád-kortól folyamatosan alkalmazták a Duna-Tisza köze építkezésében. A rangosabb épületek mellett a XIV-XV. századtól már bizonyíthatóan felhasználták a népi építészetben is. Sokszor nem a kőerek anyagát bányászták, hanem a romos középkori épületek kövét hordták el házak alapozásához.

39 A réti mészkő ilyen célú alkalmazása egészen napjainkig megmaradt, de épültek belőle kutak is, s néhányszor a kemencék alját is evvel rakták ki. A kővágás, a darázskő felhasználása számos Duna-Tisza közi településen ismert volt ugyan, szerepét mégsem szabad túlhangsúlyozni, hiszen alkalmazása nem volt általános a két víz közén. (8. ábra) Nem befolyásolta döntően a népi építészet jellegét, csupán néhány elemét alakította, tette sajátossá. Bányászata azonban szemléletesen bizonyítja, hogy az alföldi ember milyen jól ismerte szűkebb természeti környezetét, s a legnagyobb mértékben igyekezett azt saját javára fordítani. IRODALOM BÁLINT Sándor 1976. A Szögcdi nemzet. Szegcdi nagytáj népélete. Első rész. A Móra Ferenc Múzeum Evkönyve 1974/75-2. Szeged. 1976. BOGNÁR András 1978. Pesty Frigyes Helynévtárából I. Jászkunság. Közzéteszi: Bognár András. Kecskemét-Szolnok, 1978. BÖRCSÖK Vince 1975. Adatok a pinceépítés, szőlőfeldolgozás és bortárolás hagyományaihoz a Szeged környéki homokon. Móra F. Múz. Évk. 1974/75-1. 193-214. Szeged, 1975. CSIK Antal-KOZMA Huba 1981. Kiskunmajsa története a II. világháború végéig 15-75. In.: Kiskunmajsa története (Szerk.: Takács András) Kecskemét, 1981. FÉNYES ELEK 1847. Magyarország leírása. Pest, 1847. GALGÓCZY Károly 1876-1877. Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye monographiája I—

III. k. Budapest, 1876-1877. 39 Ismerjük pl. a következő szövegű ceglédi oklevelet: „Berrencseky Templomnak helye volt és mind a fundamentuma még meg tetezenek mind kövek találtatnak ottan. Azt is vallya világosan, hogy a szelei cömpossessor uraság engedelmével sok szekér követ hordtak el onnan a szelei templom építésére és maga is kemencének allyát több legény emberekkel együtt Szelén laktában onnan hordott küvel rakta ki." (2. sz. Állami Levéltár, Budapest, Pest m. lt. Processus Term. Fase. 37.) Közli: PETRÓCZI S. 196

1. 85.