Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Sztrinkó István: A réti mészkő a Duna-Tisza közi építészetben

Ottó megfigyelése szerint az Alföldön a korai évszázadokban a réti mészkő felhasználása templomaink építéséhez igen gyakori lehetett.''' Ezt igazolják Biczó P. és SZÉKELY György Árpád-kori ásatásai is a Duna-Tisza közén.'

1

' A kővágás korábbi gyakorlatára utal jó néhány Duna-Tisza közi földrajzi név is. Pesty Frigyes múlt század közepi Helynévtára számos olyan kővágásra vonatkozó határrész nevét őrizte meg, melyek napjainkra feledésbe merültek. Közli többek között Kiskundorozsmáról a Kőhalom, Kiskunhalasról a Kőkút, Kocsérról a Köves gerinc és Szabadszállásról a Kővágólapos elnevezéseket.

30 Az ilyen típusú helynevek leggyakrabban olyan települések határában tűnnek fel, amelyekről más forrásokból már értesülhettünk a terméskő használatáról. Több esetben azonban csupán ezek a földrajzi nevek vallanak a kővágás korábbi gyakorlatáról. Ilyen helynevek pl. Dócon a Kőtörés, Örkényen a Kővágó dűlő,

3. Sövényházán a Kütörés,

38 Soltvadkerten a Kővágó vagy Helvécián a Kővágó dűlő. Nem véletlen, hogy az eddig idézett adatok egyik leggyakrabban idézett helye a kővágással kapcsolatban Kiskunmajsa, hiszen ennek gyakorlata itt napjainkban is él, ma is használják az építkezéseknél. A Kőkút dűlő, Kővágó utca a bányászat egykori helyét jelzik, de vágtak követ a Marisi utcán is, ami utána sokáig gödrös, vizes rész maradt. Bányászásra alkalmas hely volt még a Posta fődeken, Csengelén és a közeli Csólyospáloson is. A Majsa környékén vágott kőből alapozták a katolikus templomot és a községházát a hozzá tartozó gazdasági melléképületekkel együtt. A recens néprajzi vizsgálatok alapján Kiskunmajsáról elég nagy részletességgel leírhatjuk a kővágás menetét, a kitermelt kő emlékezet szerinti felhasználási módjait. A két világháború között Majsán kővágással elsősorban napszámos emberek foglalkoztak. A visszaemlékezések során Buckó Bálint, Papp István, Kuklis János, Darányi Bálint és Cirkó József neveit emlegették a leggyakrabban. A nyári szőlőmunkák, kötözés, permetezés befejeztével mentek el követ vágni a vállalkozóbb kedvűek, mert szinte embertelenül nehéz, nagy erőt kívánó munka volt ez. Komolyabb felszerelést, nagyobb anyagi befektetést nem kívánt - csak egy csákányra és a kővágó rúdra volt szükség - mégiscsak a legelszántabbak fogtak hozzá, hogy evvel az embert próbáló nyáreleji tevékenységgel egészítsék ki szűkös keresetüket. Az idősebb kővágók egybehangzó véleménye szerint ott volt érdemes a kő bányászását megkezdeni, ahol sok kővirág (Malva silvestris) nyílott. Ilyen helyen a felső talajréteget ellapátolva egészen biztosan kőre bukkantak. Először lapáttal, ásóval eltakarították a 30-50 cm vastag talajréteget, utána pedig a csákány került kézbe. Evvel a kőér felső, 2-3 cm-es fagyszívta, pacsmagkőnek nevezett rétegét verték fel, mely a fagykárosodás miatt a leggyengébb minőségű volt. Morzsalékos, apró darabokban vált fel, s csak igénytelenebb építményekhez felelt meg. A továbbiakban egyetlen szerszámmal, a kővágó rúddal dolgoztak. Ez 120-130 cm hosszú, 3-4 cm vastag, egyik végén hegyesebb, másikon tompább hegyű, mintegy 20 kg súlyú vasrúd volt, melyet kovács készített. (3. ábra) A puhább, „májasabb" kőhöz a tompább hegyet, keményhez a másikat használták. 34 TOPÁL J. 1972. 78-81; HORVÁTH F. 1975. 347; TROGMAYER O.-ZOMBORI I. 1980. 14-15. 35 BICZÓ Piroska szíves szóbeli tájékoztatása a kecskeméti és a bátmonostori középkori ásatásokról, valamint V. SZÉKELY Gy. 1981. 109-111. 36 BOGNÁR A. 1978. 8; 47; 59. és 182. 37 Mo. Helységnévtára 1963. 208. és 558. 38 BÁLINT S. 1974. 218.