Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Erdész Sándor: A nyíri Mezőség népi építészete
István nyomdokain GOMBÁS András külön tanulmányt szentelt a büdszentmihályi ólaskerteknek; nemcsak a történeti változásokat, a kertek létrejöttének és megszűnésének okait tárgyalja, hanem az ólaskertek életét és gazdasági funkcióját is. 1 Nem mondhatjuk még azt, hogy az észak-tiszántúli kertes települések elterjedésének határvonala már tisztázódott, erre figyelmeztetnek BALOGH István idézett tanulmányai, valamint a Magyar Néprajzi Atlasszal kapcsolatos kutatások eredményei is. 1. Tiszavasvári. Büdszentmihály (1906-ig Szentmihály) és Tiszabüd községeket 1941-ben Büdszentmihály néven egyesítették, mivel e két falu teljesen összeépült. 1952-ben Büdszentmihály nevét, mivel Vasvári Pál Bűdön született, Tiszavasvárira változtatták. Szentmihály a XVII. században hajdúszabadalommal rendelkezett, majd a XVIII. században földesúri hatalom alá jutott. Mivel ezután a földesurával szerződéses viszonyban állott, a szabad mezővárosi jogállását 1848-ig megőrizte. Szentmihály kétbeltelkes (ólas-kertes), halmazos szerkezetű település. E települési forma a külső, nagy kiterjedésű legelők birtoklásával, s ennek nyomán kialakult állattartással függött össze. A falutól nyugatra levő, alacsonyabban fekvő határrészt (Rét vagy Róna) korábban csak legelőként hasznosíthatták, mivel a Tisza árterületéhez tartozott. Szentmihály Fő utcája északnyugat-délkelet irányú, melynek alsó része a Kossuth u. (Nagy út), felső része a Vasvári P. u. (Büdi út). A faluközponttól északkelet felé halad a Bajcsy-Zsilinszky u. (Löki út). Szentmihályt Tiszabüdtől a Fő utcát keresztező Polgári út és Egység u. (Kislöki út) választja el. Szentmihály egyéb utcái, aprók zeg-zugosak. A téglalapalakú belső falut ,,öles árok" vette körül. Az árkon belül a lakóházak kicsiny, kerítetlen telkeken szorongtak. Az ólas kertek a falutól északnyugatra (Nagylapos és Kislapos), északra (Korontó), keletre (Csomborostó) és délkeletre (Tósor) helyezkedtek el. A házas zsellérek ólaskertjei 800 n.-ölesek, a telkes jobbágyoké pedig 1200-2000 n.-ölesek voltak. A kerteket gerággya (trágyából, vesszőből rakott, líciummal beültetett) kerítés vette körül. Rendeltetésüktől függően a kerteket ólas-, szérűs-, rakodó-, veteményes- vagy pusztakertnek nevezték. A kertben épült fel az ól („tüzelős ól", „füstös ól"), a szín („pelyvás szín") és a jószágok enyhelyei (akol, karám). A gabonásvermeket is a kertben ásták meg. A kertek beépítése a XVIII. század végén már megkezdődött, s a XIX. század végére a kétbeltelkes rendszer meg is szűnt. A kertek megszűnését elősegítette az a körülmény, hogy annak gazdasági funkcióját a tanyák válthatták fel. A község földesura ugyanis 1787-ben a telkes jobbágyok földjárandóságát a „pusztai földek" területéből osztatta ki, és engedélyezte, hogy azon szállást építhessenek. Bár a feltétel az volt, „hogy legalább is 10 szállás egy-egy bokorban foglaltassák", ennek ellenére a XIX. században alföldi jellegű szórványos tanyarendszer alakult ki Szentmihály határában. Mint GOMBÁS András írja: „A külső tanyák megszületésével az ólaskertek szerepét átvették a tanyák. Majd ezután megkezdődött az addig összezsúfoltságban levő lakóházaknak a kertségbe való kihúzódása, vagyis a kertségnek lakóházakkal való beépítése." 18 Tiszabüd a XVII. század végén elnéptelenedett. Az 1720-as években földesurai Ung és Zemplén megyékből leköltöző kárpátukrán nemzetiségű, szerződéses jobbágyokkal és Taktaközből ref. magyarokkal népesítette be. Tiszabüd kétbeltelkes, utcás szerkezetű település volt. Fő utcája (Vasvári P. u., 16 GOMBÁS A., 1965. 17 Pl. Nyírgyulaj község is a XIX. század végéig kétbeltelkes település volt! 18 GOMBÁS A., 1965. 98. - GOMBÁS A., 1978.