Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 37. Debrecen, 1980)
Fodor István: A magyar-bolgár-török kapcsolatok történeti hátteréről
meg jelképes trepanációt. (Akimova 1964, 178.; Boev 1965, 113—116.; Lipták 1970, 90.) Márpedig a jelképes trepanáció valószínűleg a honfoglaló magyarság egyik fontos etnikai jellemzője. 10 (Vö.: Nemeskéri—K. Éri—Kralovánszky 1960; Nemeskéry— K. Éry—Harsányi 1965; Lipták 1977, 240.; Dienes 1978, xxxxx.) A régészeti leletek alapján tehát a fentiek értelmében joggal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a volgai bolgár—magyar kapcsolatok igen hosszú ideig tartottak s meglehetősen intenzívek lehettek. (Más meggondolásból kiindulva korábban hasonló véleményre jutott: Sinor 1958, 518, 538.) A lassan észak felé húzódó bolgárok (lassú felvonulásukat — mint láttuk — temetőik jelzik) hosszú ideig élhettek a bizonyára ugyancsak lassan dél—délnyugat irányba vonuló magyarok szomszédságában, különösen déli csoportjaik, akik a mai Kujbisev környékén telepedtek meg. E kapcsolatok kezdetét nagyjából 700 körül sejthetjük, különösen intenzívvé pedig 750 körül válhattak. Végét pedig valószínűleg a 800 körüli időpontra tehetjük, amikor a magyarok délebbre húzódhattak, a Don-melléki steppék irányába. A két nép kapcsolata azonban ezzel nem szakadt meg végleg. A volgai bolgár területen maradt továbbra is a magyarság egy része, s fentebb szóltunk a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott volgai bolgárokrólis. A magyar Anonymus szavaiból ítélve az élelmes volgai bolgár kereskedők gyakran keresték fel a honfoglalás után a magyarok Kárpát-medencei új hazáját (vö.: Györffy 1948, 59—60.; 1973, 259.), sőt a Névtelen művének 57. fejezetében arról ír, hogy Taksony vezér idejében (a X. század közepén) „.. .Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: 10. A honfoglaláskori magyar jelképes trepanáció keleti kapcsolatai egyelőre még nem tisztázottak, ebből a szempontból csak Peter Boev bolgár antropclógus kutatásaira támaszkodhatunk. Bulgáriában eddig 4 db, VII—XII. századi sírból származó koponyán figyeltek meg jslképes trepanációt. P. Boev ezt a szokást a 670 körül az Al-Duna vidékére költözött bolgár-török (protobolgár) népcsoporttal hozza kapcsolatba, s hangsúlyozza a magyarországi honfoglaláskori jelképes trepanációkkal való hasonlóságát. (Boev 1959, 208, 229.; 1964.) E szokásnak a protobolgárokkal való kapcsolatát az valószínűsíti, hogy a jelzett koponyák közül három Pliszkában és Preszlávban, a korai bolgár állam két központjában került elő. Gyengíti azonban e feltevés erejét az a körülmény, hogy a hitelesen feltárt nagyobb protobol£ár temetőkben (pl. Novi Pazar, Devnja, Kjulevca, stb.) tudomásom szerint (a szakirodalom alapján ítélve) nem akadtak nyomára ennek a szokásnak. A kelet-európai leletek sem támogatják egyértelműen a fenti elgondolást, amely szerint a jelképes trapanáció a protobolgárok népi jellemvonása volt Kelet-Európában, a magyarok közt is csupán a török származású népcsoportra volt jellemző. (Boev 1965, 126.) Kelet-Európában ugyanis a volgai bolgár bolsije tarhani és a doni bolgár zlivki temetőn kívül ezt a szokást a szaltovói műveltség katakombasíros alán temetőiben (Szaltovo, Dmitrovo), valamint jó néhány észak-kaukázusi alán temetőben is megfigyelték. (L. : Boev 1965.) Előfordult ezen kívül a feltehetően korai baskír, IX—X. századi baskíriai sztaroje muszinoi kurgántemetőben is. (Nemeskéri—K. Éry—Kralovánszky 1960, 28.) E szokás elterjesztőit tehát jelenleg éppoly joggal sejthetjük az alánokban, mint a bolgár-törökökben, különösen, ha figyelembe vesszük a bolgár-törökségre gyakorolt rendkívül erős alán kulturális (és bizonyára népi) hatást. A fentieken kivül Szovjet Moldva két középkori temetőjében is megfigyeltek jelképes trepanációt: a X—XII. századi Hanszka—Kepreriján 9 koponyán, a XII—XIV. századi limbari temetőben pedig 5 koponyán (Hynku 1960, 66—67.; Rikman—Rafalovic—Hynku 1971, 164—165.) E szokást itt feltehetően a továbbélő bolgár-török lakosság őrizte meg. (Ezzel szemben az előbbi temetövei kapcsolatbae Dienes István az Etelközben maradt magyarok utódaira gondolt: 1979, 89.) A magyarországi jelképes trepanációs leletekről pedig azt jegyezzük itt meg, hogy nem egy vagy több jól körülhatárolható, kisebb területen helyezkednek el, hanem nagyjából az egész magyar szállásterületen. Nehezen gondolhatunk ebből arra, hogy e szokás csupán a magyarság csatlakozott török nyelvű népelemeire volt jellemző. — Érdeklődésre tarthat számot továbbá az a körülmény, hogy jelképes trapanációt figyeltek meg néhány késői avar sírban is. (L. Nemeskéri—K. Éry—Kralovánszky 1960, 5, valamint a még közöletlen közép- és későavar kiskörei temető 193. számú későavar férfi sírja, amelyről az ásató, Sz. Garam Éva szíves szóbeli közléséből tudok. (Ezek a leletek egyrészt megerősítik azt a ma már általánosan elfogadottnak mondható feltevést, hogy 670 körül jelentős bolgártörök (onogur) népcsoportok érkeztek a Kárpát-medencébe, másrészt viszont talán arra is figyelmeztetnek, hegy köztűk szép számmal lehettek alánok is, amire egyébként régészeti hagyatékukból is következtetni lehet (fülkesírok, egyes edényfajták, korongok stb.). Emellett természetesen arra is gondolnunk kell, hogy a bolgár-törökök 463-tól a Kaukázustól északra elterülő hazájukban az alánokkal éltek együtt. (L. alább a 18. jegyzetet.) — Korábbi dolgozatomban nem figyeltem fel arra, hogy a koponyatorzítás szokását nem csak a dunai bolgárok körében figyelték meg (vö. : Fodor 1977, 101, 42. j.; 1977a, 50. 42.j .; Vázarova 1976, 430), hanem a kajbeli volgai bolgár temetőben is. (Gerasimova' 1956, 148.)
