Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 37. Debrecen, 1980)

Fodor István: A magyar-bolgár-török kapcsolatok történeti hátteréről

meggyökeresedésére általában igen hosszú időre van szükség. (Márpedig a magyar kettős királyság megérte a honfoglalást.) A 880-as évek súlyos kijevi—magyar harcairól tudomásom szerint nem szól egyetlen forrás sem, a régészeti leletek pedig éppenséggel ellene szólnak, s békés, eléggé hosszantartó keleti szláv—normann— magyar kapcsolatokról tanúskodnak. (Vö. : Fodor 1977a, 94.) Nyilvánvaló, hogy a magyarság szállásai sem voltak állandóak a IX. században. Czeglédy Károly Dzsajháni tudósításának elemzéséből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok a 870-es években a Don és az Al-Duna között éltek. {Czeglédy 1943, 114.; 1955, 33.; 1975, 53.) Mivel a magyarság déloroszországi tartózkodásának régészeti emlékeit csak egyes —- sokszor nem is megbízhatóan azonosítható — szórványok szemléltetik, nem foglalhatunk határozottan állást e szállásterület pontosabb körülhatárolásában. Az tűnik csupán kétségtelennek, hogy a IX. század első felében a magyarság zömmel a Don-vidék környékén tanyázott, amiről az említett szaltovói hatások tanúskodnak. (A hosszú ideig tartó doni tartózkodás emléke — Németh Gyula megfejtése szerint — a ,Dentümoger' nevű magyar őshaza neve is, amelyet Anonymus krónikája őrzött meg: Németh 1921, 155.) Ahhoz sem igen férhet kétség, hogy a magyarság a szaltovói műveltség északi és déli csoportjával egyaránt érintkezett: az előbbitől a megtelepült, földműves életforma számos elemét kölcsönözte, míg az utóbbi a megtelepedés felé haladó félnomád életmód jegyeivel gazdagította műveltségét. Elsősorban a déli, steppei területeken volt például elterjedve a fentebb említett cserépüstök használata: Artamonov 1962, 315.; Ljapuskin 1958, 147.; Fodor 1975a, 258.; 1977e, 336.) E régészeti kapcsolatok megvilágítják azon bolgár-török jövevényszavak — ,kökény\ ,alma', ,körte', ,kőris', ,szőlő', ,csiger', ,seprő' — eredetét, amelyeket életföldrajzi okokból a magyarok csak délen vehettek át. {Zichy 1923, 64.; Gombocz 1960, 29.) A források alapján joggal gondolhatunk arra, hogy a déli területekre főként a 850-es évek után húzódhattak le. 861-ben a Krímben harcolt egy magyar sereg a kazárok oldalán, ahol Konstantin (Cirill) szerzetes találkozott velük. (MEH, 127.; vö. : Király 1974.) A 870-es években Kercsben adják el a bizánciaknak szláv foglyaikat rabszolgának. (Dzsajháni: MEH, 88—89.) Erdélyi István véleménye szerint a magyarok déli tartózkodásának emléke lehet az egyik Képiben (Tamányfélsziget) előkerült lovassír {Erdélyi 1970; 1977, 66—68.; 1977c), bár ennek népi meghatározása egyelőre nem támasztható alá kellő súlyú régészeti bizonyítékokkal. (Vö.: Fodor 1911'a, 56.)

18ű 862-ben jelennek meg először a magyar lovascsapatok a Dunántúl nyugati részét is magába foglaló Keleti Frank Birodalom területén, 881-ben pedig Bécs alatt harcolnak. (Vö.: Vajay 1968, 14, 16.) E hadjáratokat nyilvánvalóan nem a Don mellől vezették, hanem a Kárpátok előteréből. Nagyon valószínű tehát, hogy a 850-es években a magyar szállásterület súlypontja a Dontól a Dnyeper—Dnyeszter irányába tolódott el. Keleti határuk azonban bizonyára továbbra is a Don—Donyec vidékén lehetett, amint az Dzsajháni említett tudósításából kiderül. Itt azonban csak határvédők, megfigyelők maradhattak, a nép zöme nyugatabbi területekre húzódott. Ekkor kezdődhettek az intenzív (főként kereskedelmi) kapcsolatok a Kijev környéki keleti szlávokkal és normanokkai, amelyekről a régészeti leletek és az írott kútfők is 18a A sírból egyetlen jellemző tárgy került elő, egy tipikus szaltovói füles kancsó, amelyhez hasonlót eddig még nem leltek honfoglalóink sírjaiban. Az ásató e tárgy alapján bolgárnak vélte a sírt: Sorokina 1969, 124—130.