Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 2. Szépprózai művek

következik. Mert istennek van olyan hatalma, hogy nemcsak a port hívhatja új életre, hanem a hamut is. Por és hamu vagyunk, mondja a Halotti beszéd. A zúgásból egy ügyvédnek emelkedett föl a szava: — A halotthamvasztás lehet jó, lehet rossz. Jogi tekintetben van egy hátránya: nem lehet exhumálni a hamuvá égett holttestet; pedig tudjuk, erre sokszor szükség van. Most egy külföldet járt mérnök emelte föl a kezét: — Uraim. Mikor Párizsban jártam, megnéztem egy halotthamvasztást. Iszonyú. Egy kis ablakon lehetett látni az egészet. Mikor becsúsztatják a halottat a kemencébe, a roppant hőségben egy nagyot ugrik a hulla, azután pillanat alatt semmivé lesz. Az volt az ember impressziója: a pokoli hőség egy másodpercre magához térítette azt a boldogtalan megboldogultat, és rémületében másodszor halt meg. Sokan nevettek. Mások méltatlankodtak. Valaki belekiáltott a zajba: — Az elevenen eltemetés még rosszabb! így legalább a tetszhalottat is pillanat alatt hamvasztja el a tűz. És ez így ment késő estig. Szót szóba öltöttek; eszme új eszmét szült; érvek ellenérveket csiholtak. Két engesztelhetetlen párt hadakozott: a tüzesek és a homokosak. Sajátságos, a homokosak voltak a tüzesebbek, és a tüzesek a homokosabbak. — Uraim! — fejezte be a vitát a polgármester —, hogy az elméletet gyakorlattá vigyük át, meghívom a bizottság tagjait holnap délre, a krematórium hamvasztójába. (A tűzbe? — riad föl valaki.) Nem a tűzbe, csak a megfigyelő szobába. Hullát nem kaptunk a klinikától, a miniszter nem is engedi az emberi testtel való kísérletezést. Hanem — valami állatot fogunk elégetni. Az is szerves test. Űgy hamvad el, mint az ember. Méltóztassanak kijönni, s meggyőződni saját szemükkel, hogy milyen tiszta dolog. A katolikus tagok fölháborodva vonultak ki. Micsoda kegyeletsértés! Állatokat hamvasztani az emberek hamvasztójában! Hol vagyunk? Szovjetországban? Ez ellen óvást emelünk a miniszter úrnál. Másnap a kíváncsiak kimentek a krematóriumba. A főügyész nagy vadászkutyája valami rossz betegségbe esett; agyonlőtték és bevitték a krematóriumba. A kemence hőmérséklete jóval alatta állott a rendesnek; mégis a nagy kutya, mikor a csúsztatón becsúszott a tűz-sírba: olyat ugrott, hogy a gazdája elkiáltotta magát: — Él! Él! Cézár!