Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 3. Tanulmányok, esszék

tül, isteni erényekké magasztosítja legemberibb bűneit is. Az a mély bánat, az a szívből sarj adózó szánalom, amely legújabb verseiben olyan egyszerű tisztasággal nemesíti Ady gyanúba fogott alakját: olyasvalamivel biztatja az olvasót, hogy még ebből a kegyetlen, csatás, tiprottan is tiporni akaró, minden Júdást fölfeszítő szellemi harcosból lesz lassanként a legnagyobb szívű magyar költő. Mert azt már ma is érezzük, hogy Ady Endre bánata férfiasabb bánat még a Petőfi fiatalos, örökszép elborongásainál is; nem sértünk meg vele senkit, ha a nagy gyermek Petőfi mellett a magunk megsiratásáig férfinak látjuk az Ady vergődő, igazságkereső alakját. (. . .)" (1910) ,,Ady, rövid életében, az átújuló magyarság minden szenvedését átélte; értelmével fölfogta sorsának tragikumát, érzésein átviharzott minden gyötrelme s képzeletében egy más, jobb világ képe derengett akkor, midőn mások még e hajnalt megelőző éjszakát sem látták. Ö, az „Istennek viselőse", sokszor jelzi, hogy kívül áll a rendes korláton. Neki adatott hatalom mélyre és messzire látni. Azok közé tartozik, akiknek szíve a tüzes szekér, melyen Illésként égbe rohannak. Igazán nagy költő, mert új világot tudott teremteni éspedig a maga képére. (. . .) Ady költészete határtalan mező, nyelvészeknek, esztétikusoknak és pszichológusoknak. Benne európaibbá mélyült a magyar lélek és mélyen magyarrá vált az európaiság. Ösztönszerűségében is úgy látszik, mintha maga volna az élő öntudatosság. (. . .) Viharmadara volt annak a forradalomnak, amely egy éjszaka s egy nap alatt meg akarta fordítani a magyar világot. Az örök elnyomottak igazát milyen vérző szívvel, milyen dühöngő haraggal kiáltozta, sírta ez a költő . . . Már 1913-ban elkiáltotta: „Rohanunk a forradalomba!" (1919). (Költők és írók. Debr. 1932. — 144—145., 145—146., 148., 161—162. I.)