Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 3. Tanulmányok, esszék

MIKSZÁTH KÁLMÁNRÓL „Nincs benne semmi monumentális, zenekarából hiányoznak a kürtök, alakjaiból a szoborszerű hatalmas vonások; de van jó szeme, fiatal emlékezete, bajusza alatt mosolygó humora, kesernyés gúnyja, egy kis cinizmusa és csengő-bongó nyelve. (. . .) Mikszáth, ha azabad mondanunk, lírikus az epikában: ezzel elárultuk Jókaihoz való rokonságát is. (. . .) Mikszáthnak. . . nincs sem jó ember, sem rossz ember, csak érdekes ember, tollhegyre való ember; vadászik is a különös típusokra, mint a legszenvedélyesebb vadász. (. . .) Jókaitól eltanulja Mikszáth a méhdöngés andalító zenéjét és talán még kedvesebbé teszi; a pici patakok locsogásának édes szavak jelentését adja. Ezekben a kis rajzokban, amelyekre Beöthy Zsolt angolos novellái lelkesítették Mikszáthot, ott lüktet az író hajlékony szíve, ott forr a vére, az ifjúság aranyos köde leng átlátszó fátyolul rajtuk; az emlékezések halkan úszó bárányfelhői mosolyognak vissza a réti virágok kacagására. Itt minden oly szép, oly andalító, mint mikor egy régi dal töredezett akkordjai sírnak át hozzánk valahonnan az éjszakából. Mikszáth költő volt ifjúságában: lírai költő. Hanem később ez a rózsaszínű köd mintha szétfoszlana; a józanság szele összetépi, szertezilálja. Az író fiatalos romantikája élemedettebb cinizmussá savanyodik, és már nem a báját, naivságát vagy jó szívét látja kis embereinek, hanem komikus kinövéseit, groteszk tempóit, lelki félrebillenéseit magyar ősbölényeknek, sőt csodabogaraknak. (...) A társadalom alapját jól érti és becsüli, de ami rajta épül, az neki mind komédia." (írói arcképek. Bp. 1910. — 47—50. I.)