Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

Virág a népszokásokban és a népköltészetben

A népköltészetben a múlt századig az általános jelentésű virág szerepelt szinte kizárólagosan virágmotívumként. Az e körbe tartozó dalok a népköltészetnek kétségkívül a korai rétegéhez tartoznak. így pl. a következő rejtett jelentésű versike is, amelyben a virág szó egyaránt vonatkozik a legényre és a leányra : Virág mondja virágnak, Várja végét világnak. Két vén fának ledől tit, A megholtnak felköltit. Azaz, a virág - a leány - mondja a virágnak - a fiúnak - várja meg, amíg besötétedik, a szülők - a két vén fa - lefeküsznek és azután bátran bemehet hozzá. A magyar népköltészetben a virág általában és a különböző virágnevek túlnyomó részben személyt, férfit vagy nőt, kedvest, szeretőt jelölnek. Természetesen a virág elsődleges jelentésében is előfordul, többnyire a természeti kezdőképben, de más összefüggésben is : Hej! Nem az a virág, Amelyik tövén áll! Hanem az a virág, Ki az úton sétál! Ebben a dalszövegben a virág kétszer fordul elő. Az első sorban a növényre, a harmadikban pedig személyre vonatkozik. E csodálatosan szép anyag bemutatásakor Erdélyi Pált idézzük, aki népdalaink virágszimbólumáról mindmáig a legjobb áttekintést nyújtja. Hangsúlyozza, hogy a virág szó és származékai a magyar költői nyelvben rendkívül szétágaznak. Általában a növény és a virág életének és fejlődésének szemlélete gazdag átvitelben jelentkezik. A leány a népköltészetben virág, virágszál, a legény hasonlóan, és mind a kettő az anya gyönge ága vagy virága. A vén leány aszott kóró. A meddő asszony - akinek nincs virága - lombtalan vagy ágatlan fa. A menyasszony és a vőlegény aranyvessző. A gyermek ékes bimbó s a vén ember száraz fa. A leánynak liliom a karja, cseresznye