Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

A kakasütés szokásai és a kakaskultusz

A kakas nem él. Fejét és szárnyát levágták, és azokat zsinórral, fapálcikákkal visszaerősítették. A lovasoknak el kell vágtatni a kapu alatt. Cél az, hogy a vágtató legények letépjék a kakas fejét és szárnyát. Aki a kakas fejét tépi le, az lesz a király, akik pedig a szárnyát, azok az alkirályok lesznek. Ezután mind a király, mind az alkiráiyok szemeit bekötik. Ezek a leányok köréből királynőt választanak. A kakasnyakszakítást közös múlatás zárja be.

457 Az ide tartozó, viszonylag kisszámú lejegyzéseket elterjedési terület tekintetében is tanulságosan egészíti ki Giese W. mexikói adata. Mexikóban a spanyol mezei munkások, pásztorok szokása volt a kakasnyakszakítás. A felfüggesztett kakas fejét szappannal kenték be. Egy meghatározott helyről futtattak a célra. A fára felerősített kakas fejét igyekeztek elkapni s azt letépni. Nem könnyen sikerült, hiszen a szappanos kakasfej legtöbbször kicsúszik a próbálkozók kezéből.

458 Nem kétséges, hogy ez a mexikói kakasnyakszakítás ahhoz a már fentebb ismertetett szokáscsoporthoz tartozik, amelyet a Dominikai Köztársaságból, Brazíliából stb. ismerünk. Ebben az esetben lényegében csak formai variánsról beszélhetünk. A 16.-19. századi üvegeken, kártyákon, metszeteken, süteményes formákon előforduló Vogelreiter-ábrázolások

459 bizonyos tekintetben arra engednek következtetni, hogy a kakasáldozat eredeti szertartásos formájának felbomlása után a variánsok kialakulására különböző, úgynevezett rokontényezők hatottak. A Vogelreiter-ekből és más hasonló szokásokból számos változat alakult ki. Az eredeti szokások belső fejlődése megállott, s eredeti funkciójuk elvesztésével fejlődésük - szinte esetenként - a legkülönbözőbb irányba tolódott el. 457 Schneeweis E.: i. m. 161. 458 Giese W.: i. m. 200. 459 Wörterbuch: 789.