Módy György: Képzőművészeti írások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 34. Debrecen, 1978)

Holló László történelmi képei

csonkult vagy megsérült. Ez utóbbiak közül csak a szintén 1940-ben festett és az előbb említett alkotás első változataként számontartható Koppány halála (olaj, 115x150 cm) került restaurálásra. Az 1942-ben festett Tanulmány Koppányhoz (olaj) és az 1948. évi Koppány felnégyelése (olaj), a Koppány leverése (1957, tus) valamint több 1959-ben készített tus, és lavírozott tus, valamint egy olajképtanulmány - - bár mindegyik teljesen önálló színvilágú, illetve formai megoldású — a szintén 1959-ben megszületett Koppány halálához (olaj, lOOx 100 cm) vezetnek el. A több évtizedes téma 1966-ban újból megragadja s egy akvarell, valamint egy kisebb méretű olajkép-tanulmány után mondanivalóját a Koppány leverése és halála (1966, olaj, 70x80 cm) c. képén fogalmazza újra. Végül az 1970-ben festett Koppány halála c. alkotásán bontja ki és mutatja be mindazt, amit legújabban átélt és leszűrt a figurával kapcsolatban. A Koppány-képek töretlenül fejezik ki Holló meggyőződését, hogy annak bukása szükségszerű volt, éppen ezért tragikus. A változatok mindegyikén szereplő király tartása, belülről kitörő szomorúsága nem a győztes uralkodó — a ránkmaradt forrásokban is megörökített — szigorát, keménységét mutatja. De a fájdalmat is, hogy csak a fegyver tehetett pontot egy már az egész nép fejlődését akadályozó társadalmi- világnézeti felfogás harcosának életére. Úgy érezzük, hogy Tóth Ervin, amikor szépen értékeli a Koppány-képek festői megoldásait, a holló-i mondanivaló mélységébe nem hatolt be. Ugy látja, hogy „Első királyunk viaskodása az ellene szegült és elbukó pogány vezérrel szemben jelképesen a jó és a gonosz küzdelmét példázza, ahol is az igazságnak kell győznie". A Koppány elbukását, a valós történeti esemény, a sorsforduló drámaiságát megelevenítő Holló-képekhez a mondanivaló vonatkozásában a kulcs a művész lelke mélyén rejtőzik. Koppány nem a gonosz jelképe, nem csupán saját hatalmát kiterjeszteni akaró „trónkövetelő", hanem tragikus képviselője egy meghaladott társadalmi rendnek. Holló László érzékelteti velünk Koppány harcos nagyságát is. Történelmi képei fogantatásáról folytatott hosszú beszélgetéseink során a művész ezért vallhatott szemérmesen, de elszánt hittel így: „.. . én vagyok Koppány és én vagyok István is." Holló mondanivalóját a Koppány-képeken négy figurával érzékelteti. A haldokló, más megoldásban már halott, sőt már felpuffadt testű Koppány mellett mindig szerepel egy egyszer féltérdre ereszkedő, másszor előrehajló magyar harcos; a vértes, sisakos, lándzsás lovag — a „vasas német", ahogyan Holló nevezi — s egy másik hol álló, hol előrehajló harcos. És István, aki a legtöbb megfogalmazásban álló figura, de többször is a Tanulmány Koppány halálához (1938, olaj) c. kép felfogásának megfelelően lóháton jelenik meg. A Koppány-képek színvilága alakul a mester korszakainak váltódásaival. De mindig a viharos ég mélykékje, a fehér vagy sárga csíkokkal a horizont, a gyep, némelyik képen a háttér, illetve a jobb oldali részen festett erdő dús zöldje, a király ruhájának váltva domináló sárgája, vöröse vagy feketéje egymásnak feszülő ellentétjei teremtik meg a tragikus hangulatot. Azok a változatok, amelyeken a háttérben lovasok vannak, mintha az egáljából vágtatnának ki (a már említett 1937. és 1938. évi olaj-tanulmányok), mozgalmasságukkal mintegy még jobban kiemelik a képmező nagy részét elfoglaló halott test dermedtségét. A Koppány-képekről szólva utoljára hagytuk az egyik — szerintünk a téma megragadásában s festői megoldásában is központi szerepet játszó — elemet: a gazdája holttestéhez védőén, őrtállóan, az ember elmúlásának döb-