Módy György: Képzőművészeti írások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 34. Debrecen, 1978)

Senyei Oláh István (1893-1963)

milyen termékeny volt. Állandóan, szinte mindennap dolgozott. Pedig sohasem alkotott könnyen és rutinból. Félelmetesen nagyszámú vázlat maradt hagyatékában, — ez bizonyítja, hogy a megfigyelés, a sokoldalú és többszöri rögzítés volt alkotói folyamatának alapja. A látvány csak akkor vált témává, ha idegszálain átfuttatva, az újra felizzott benne. Minden festői témához személyes mondanivalója tapadt, szinte vallomásszerű mondanivaló. Aki egy-egy alkotásáról hallotta sajátmaga elemzését, néha már azt hitte, hogy a spekulatív megtervezés és megkomponálás előzte meg a látványt. Szerencsére ettől mindig visszatartotta látásmódja alapvetően reális jellege. Csak szóba foglalt elemzései tűntek spekulatívnak, mert az alkotások mindig a valóságot tükrözték. Senyéi műveinek fő témája a szegények, a proletárok lakta girbe-görbe utcák, a belváros peremétől a Bellegelőig, Pallagig, a kiadós sétával közel hozható környéki erdők, a kisparasztok tanyái. A régi debreceni utcák és házak, ecetbolttal, pékséggel, hentesbolttal, öreg malmokkal, sikátorok és zugutcák, a külvárosi házak falusias udvarral, a szó legszebb értelmében emelkedtek nála művészi témává, festői tájjá. {Teleki utcai malomház udvara, 1919, akvarell — Tájkép, 1926, olaj — Háztetők és galambdúc, 1927, akvarell — Templom és malom, 1938, olaj — Debreceni hentesbolt, 1938 körül, akvarell és sok-sok más hasonló témájú műve.) Figurái a mindig visszatérő magányosak, elhagyatottak, öregek mellett elsősorban az életüket munkával töltő kisemberek (Vízmérők a Tiszán, 1928, olaj — Kazalrakás, 1940, akvarell — Öregasszony, öreg ház, 1938 körül, akvarell — Pallóvivő, 1940 körül, pasztell — Magányosan, 1950 körül, pasztell). A hangulat hű tolmácsolásával és egyéni szerkesztésben jelenítette meg az egyszerű emberek életének mozgalmasabb jeleneteit is, — a vásárokat, a zsibvásárt, a vándorcirkuszokat (Kötéltáncosnő, 1926, olaj — Debreceni zsibvásár, 1940 körül, akvarell — Hajóhinta a víztoronynál, 1955, akvarell). Az e témakörben festett műveiből kiemelkedik a Lakodalmasok a Nagytemplom előtt c. 1930-ban festett olajképe. A Nagytemplom a város szimbólumaként uralja a vásznat s a lakodalmasok jelenetéből kiérezzük, hogy milyen felszabadultság tölti el a ritka ünnepnapokon az egész életüket munkában görnyedve töltő parasztokat. De iróniája itt is érvényesül, a menyasszony áldott állapotban van. Senyéi Oláh művészetében viszonylag kis helyet foglalnak el a portrék. Itt kell azonban szólnunk arról, hogy nagyszámú önarcképet rajzolt, festett. Ezeken mindig azt fejezi ki, hogy milyen viszonyban volt a világgal. A fiatalkori Önarckép (tus) és Önarckép festőállvány előtt (ceruzarajz) a háború borzalmai után magára eszmélő s művészi hivatását konokul vállaló fiatalembert mutatja. Az 1943-ban készült Önarckép-en már mutatkozott az emberektől való elfordulás s az ötvenes évek önarckép-vázlatain szinte a világgal való szembenállás tükröződik. Figurális kompozícióin sokszor önmagát is megfestette csípős humorral és öniróniával (Cirkuszi kikiáltó, 1926, olaj). A hagyatékában fennmaradt — általa végleges megfogalmazásúnak ítélt — portrék mellett viszont számtalan fej- és akt-tanulmánya bizonyítja, hogy milyen mélyen kötődött az emberábrázoláshoz, sőt a hiteles karakterábrázoláshoz is. Előadásaiban, képelemzéseiben, tárlatvezetésein állandóan vissza-visszatért az a gondolata, hogy a valóságos portréfestésnél a leglényegesebb a szemek, a tekintet megragadása. A halála előtti egy-két esztendő-