Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

biztos, hogy a legeltetés jogcímén számba szedték volna a teljes állományt. A juhokat csak egészen ritkán jegyezték fel, többször nem írták fel a borjúkat. A sorozatban ránk maradt összeírások azonban ezen a téren is reális következtetésekre adnak módot. A kimutatásra vetett egyetlen pillantás megmutatja, hogy Kismarjában a szarvasmarhatenyésztés abszolút túlsúlyáról beszélhetünk, hiszen míg lóból családonként nem esik egy darab, van eset, hogy szarvasmarhából 4—8 darab is jut. A sertésállomány bizonyára nagyobb volt annál, amit a statisztikák mutatnak, hiszen a sertéseket korábban nem mindenki hajtotta a csürhére, hanem azok szabadon csatangoltak a faluban, vagy a falut körülvevő mocsarakban. A városi statútumok már 1759-ben elrendelik, hogy „a csordára nem járó sertéseket zárva kell tartani", ha kóbor sertést bárki kárban talál, azt „megvághatja vagy agyon is ütheti".

123 De még 1761-ben is kénytelen a város statútumba tenni: „senki a marháját udvaráról a város utszáira ki ne bocsássa. .. mert a sertéseknek, marháknak uttszákon való hálások miatt Templom környékének, hasonlóképpen az uttszáknak megundokíttatása és más javaikban történő kártétel következett".

124 Még kevesebb valószínűséggel mérhető fel a baromfi állomány. A tyúkok számát egészen a legújabb időkig csak hozzávetőlegesen tudták megmondani. Régen számukra állandó ólat nem is építettek, hanem csak a sertésól padlásán, némelykor a fákon éjszakáztatták őket. A tojást se értékelték sokra; közeli ismerősök egyszerűen átjártak egymás udvarába „tikmony" szedni.

125 A XIX. század első felében fölös számban elszaporodtak a libák is. 1830-ban a kerülők panaszba tették, hogy a ludak úgy elszaporodtak, hogy a vetéseket s a nyomás széli kaszálókat tőlük megoltalmazni nem lehet: „sokan a lúd tenyésztésben 's tartásában felettébb elmerültek, 60—70 vagy több ludat is tartván nyáron által". Ezért a tanácsülés elhatározza, hogy ezen túl „szekeres gazdák 10, a gyalogosok 5 lúdnál többet nem tarthatnak".

126 A juhok száma néha nem csekély, de családonként alig esik több egy-két darabnál. Ez azért van így, mert valójában csak 10—15 gazda tart juhot s ezekből állnak össze a 150—300 darabból álló nyájak. A juh nyájat már a XVIII. század elején is közös falkában, fogadott pásztorral őriztették. A föld és az állatállomány jelentette a lakosság vagyoni bázisát. E két megragadható vagyoni alap az, melynek segítségével megkísérelhetjük áttekinteni a falu társadalmi szerkezetét, illetve annak változását. Előbb azonban e gazdasági alap morfológiai jellegzetességeit vizsgáljuk meg. Település és telekszervezet A parasztgazdaság legjobban megragadható egysége a középkor óta a telekszervezet volt. A telkek száma, szerkezete, kapcsolatainak hálózata lényegében azonos a falu gazdasági szervezetével. A telek eredetileg a jobbágygazdaság „üzemegysége" volt, mely szabályos körülmények között állt a belső telekből (melyet falunkban a rajta levő építményekkel együtt neveznek portának) s az úgynevezett tartozékokból (appertinentia). A tartozékok között rendszerint első helyen szerepelnek a különböző kertek (ólas kertek, zöldséges, gyümölcsös, szőlős stb. kertek). A belső telek legfontosabb tartozéka a szántóföld volt, melyet régebben legtöbb helyen újraosztásos módszerrel, később állandó jelleggel mértek ki. A szántóföldek mindig ahatárnak meghatározott részét foglalták el s ezt a közösség által elfogadott művelési rendszerben hasznosították (szabad foglalás, ugarváltó,