Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
jai érdekeltségek, amelyekkel házassági kapcsolatok jöttek létre. Az idegen határokban való birtoklásnak volt egy középkorig visszanyúló hagyománya, mégpedig a közeli bihari, érmelléki szőlőkben szerzett kisebb szőlőbirtokok. A bihari borvidék extraneusairól készített XVI. századi térképen Kismarja is szerepel. 111 Közvetlen forrásaink is vannak arról, hogy Kismarjaiaknak volt szőlője a Hegyköz—Kovácsi-i hegyen, 112 a csatári hegyen (ebben az esetben alma lopásról van szó, tehát a szőlők közt gyümölcsfák is voltak). 113 Hegyközpályiban 1830-ban 7 kismarjai polgárt adótartozás miatt figyelmeztettek. 114 A püspöki hegyen 3 kismarjai polgárnak 22 kapa szőlőjére vetettek ki bordézsmát. 115 1838-ban a bihari hegyen a kismarjaiak 181 kapa szőlőt bírtak. 116 Kevesebb mértékben, de az érmelléki, főként a szentimrei hegyen is volt egy-egy kismarjai embernek szőlő parcellája. 117 Az ismertetett források alapján sem lehetne pontos statisztikát készíteni az utóbbi évszázadok föld mozgásáról. Annyi bizonyos, hogy a lassú ütemben növekvő község „felette szűk határa" szerencsés időkben legalább duplájára, de a XIX. század közepe táján közel háromszorosára is felduzzadt. Az időszakonként kötött szerződések azonban nem jelenthettek igazi vagyonbiztonságot, stabilitást. Mégis, a falunak szinte a léte függött a bérletektől s szerencsés pillanatnak számított, ha egy-egy darab földet meg is tudtak vásárolni. Ugyanakkor súlyos gondot okozott, ha a földesúri kapzsiságból — le kellett mondani egy-egy korábbi bérletről. A földért való harc korábban összefonódott a szabadságjogokért folytatott harccal, 1848 után pedig ez került a falu fő érdeklődési körébe. A földért való harc részben csökkentette a belső osztályharcot, hiszen szegénynek, gazdának közös gondja volt a falu határának kiszélesítése. A földszerzés szinte a legújabb időkig kollektív ügy volt, ezért egyesek nem nagyon tudtak belőle számottevő saját hasznot húzni. A megszerzett földeket tehetség szerint osztották. Az osztások mindig csak a bérletek időtartamáig szóltak. Az új osztások rendszerint új elrendeződést eredményeztek. A földbérlő községi önkormányzat, de a bérlő szövetkezet is mindig hagyott osztatlan területeket, melyeket kollektive, vagyoni megkülönböztetés nélkül lehetett használni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt nem alakultak ki az alapvető paraszti rétegek s hogy ezek között lényegében osztálybékéről beszélhetnénk. Később látni fogjuk, hogy nem erről van szó, de hiba lenne figyelmen kívül hagyni a földbirtok elrendeződésből következő sajátos viszonyokat. Kismarja határszerkezeti vázlatát tehát a következőkben foglalhatnánk össze: (6. sz. térkép melléklet) I. Belterület. Két részből áll, az ősi településű város-hói s az 183 5-ben kiosztott Sziget-bői. II. Az ősi, privilegiális határ három részre tagolható. 1. a kismarjai földek néven ismert, fordulóba szedett szántóföldek, melyet a kismarjaiak telek után bírtak. A kettős nyomást, mely a XVIII. században Erdélyben igen elterjedt volt 119 az 1860-as években szedték hármas rendszerbe, mely állapot 1950-ig megmaradt. (Nem volt tehát tagosítás !) Az öröklések során az ősi telkek összekeveredtek, de az a törvényszerűség mindvégig megmaradt, hogy akinek egy fordulóban volt földje, annak a másik kettőben is kb. hasonló nagyságú parcellával kellett bírni, mert csak ez biztosította a növénytermesztés szabályos rendjét. Az ugarváltós hármas forduló kb. az 1910-es években ment át a javított hármas nyomásba, amikoris a forduló rendje a következőképpen alakult: őszi — tavaszi (főként kukorica) — takarmánynövény (tavaszi kalászos, zabos bükköny stb.). Az 1930-as években a harmadik fordulóba került a burgonya is, melyet koráb-
