Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
sát. Kismarjában egész tárgyalt időszakunkra jellemző volt, hogy az özvegyen maradt férjek egy-két éven belül, de nagyon sokszor még feleségük elhalálozásának évében újra nősültek. Különben ez volt a parasztgazdaság érdeke is, amelyben a nemek között megfelelő munkamegosztás alakult ki és belőle sem a férfi, sem a női munkaerő nem hiányozhatott. Összesen 231 olyan férfinevet jegyeztünk fel, akik újra házasodtak, közülük 72-en kettőnél többször is. Az újra nősülők rendszerint korukhoz illő özvegy asszonyokat kerestek. Ha a faluban ilyet nem találtak, a környéken is szétnéztek. Az emberek igyekeztek „kommendálni" megfelelő élettársat. Ritkábban az özvegyek leányokat vettek feleségül. 16—18 éves leányoknak sem volt szégyene, ha 30—35 éves özvegy emberhez ment feleségül. Hasonlóan alkalom adódván, az özvegy asszonyok is férjhez mentek. Közülük azonban férjük halála után sokan magánosan maradtak s azt sem tekintették komoly véteknek, ha az ilyenek szabadabb életet éltek. Még azért sem mindig kellett bíró elé állniuk, ha törvénytelen gyereket szültek. Mindenesetre, a magánosan élő özvegyek a falu szeme előtt voltak s gyakran keveredtek pletykák, mendemondák tüzébe. Ezért is igyekeztek az özvegyen maradtak mielőbb tisztes férjet szerezni maguknak. Ennek ellenére számtalan esetről tudunk, férfiak és nők között egyformán, akik elhalt hitvesük emlékét halálukig ápolták, sohasem kötöttek újabb házasságot. Levéltári forrásaink kevésbé világítanak rá, hogy a házasságkötésekben mennyiben érvényesül társadalmi szabályozó szokáshagyomány. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a kb. 200 tősgyökeres kismarjai család szívesen házasodott egymás között s ezek igyekeztek elzárkózni a beköltözőktől. E kb. 200 család a kismarjai birtokviszonyokat tekintve nagyjából homogén társadalom volt, tehát nem differenciálták számottevő vagyoni különbségek. A XIX. század harmincas éveitől a társadalmilag alacsonyabbnak számító újabb beköltözők elsősorban az 1835-ben kiosztott Sziget nevű volt káposztáskertben kaptak telket. Bár nem egy törzsökös kismarjai család leszármazottai is ide költöztek, mégis a Sziget és az ősi településmagot képviselő Város között társadalmi feszültség alakult ki. Ennek következtében a XIX. század közepétől egészen az 1930-as évekig csak a legritkább esetben házasodtak össze a „városiak" és a „szigetiek". A két rész mintha külön falu lett volna. Nem lehetett hát csak úgy egyszerűen átjárni pl. egymás mulatságaira, mert ebből súlyos verekedések lehettek. A „városi" legények általában lenézték a szigetieket, de ezek is elzárkóztak a városiaktól, így mindkét rész fiataljai inkább idegen faluban kerestek maguknak házastársat, mint egymás közt. Mind az anyakönyvi feljegyzések, mind az élő néprajzi hagyomány azt igazolja, hogy a házasságra lépők ösztönösen keresték egymásban azokat a feltételeket, melyek a családalapításhoz szükségesek. Az „összeillő pár" kifejezés azt jelentette, hogy életkorban, testalkatban, társadalmilag és vagyonilag közel állnak egymáshoz. Úgy tűnik, a XVIII. században nagyobb szerepe volt az egyház által sugalmazott morális tényezőknek, mint a vagyonnak. Az volt fontos, hogy „tisztes, jó családból való" legyen az élettárs. A XIX. század közepétől játszottak mind nagyobb szerepet a vagyoni tényezők. Itt is elég gyakori jelenség volt, hogy tanítók, jegyzők, néha még papok is parasztlányt vettek feleségül, arra azonban ritkán volt példa, hogy értelmiségiek, tisztviselők lányai parasztfiúhoz mentek férjhez. (Ritka kivétel volt 1858-ban Vasadi Mihály, aki 36 éves korában a bakonszegi pap leányát, Bod Albertinát vette feleségül.) A házasságkötések természetes úton, a házasuló fiatalok tudatos társkeresése folytán jöttek létre, de a kívülálló felnőttek, rokonok, ismerősök, különösen a
