Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

tudjuk, ebben az időben az állami contributio megyékre eső összegét maguk a megyék vetették ki az adózókra. Ebből a célból részletes összeírásokat készítettek, melyeken az adózók személyét, felnőtt családtagjait és minden adó alá eső vagyontárgyat (állatok, vetésterület, mesterségek, egyéb jövedelmi források) feljegyeztek.

93 A kismarjaiak ezzel elvesztették korábbi taksás városi jogukat, viszont a jobbágyközségekkel szemben még mindig megmaradt az az előnyük, hogy az adót maga a község szedhette be s azt egy összegben adhatta át a megyei perceptoroknak. 1738 után nem mentesültek többé az egyházi tized kiadása alól sem. A váradi püspökség most már erről nem mondott le a város javára. Ezen a téren tehát a privilégium határozott csorbát szenvedett. Azonban a dézsmálásban is megkapta azt a jogot, hogy maga szedhette be a dézsmát s azt elnyomtatva egy tömegben, sőt legtöbbször pénzben adhatta át a dézsmásoknak. A dézsma kivetés céljára külön összeírásokat készítettek. 1740-től a XIX. század elejéig igen sok ilyen dézsmaösszeírás maradt ránk, annak ellenére, hogy nagyon sokszor a dézsmaszedést maga a város árendálta.

94 1781-ben megpróbálta a püspökség — jobbágyközségek módjára — idegen dézsmásokkal, természetben beszedetni a dézsmát, de a kismarjaiak ez ellen tiltakoztak s a püspök végül megengedte, hogy továbbra is megszokott módon, egy összegben fizethessék a dézsmát.

95 Jellemző, hogy a város végső soron a dézsma jogáról sohasem mondott le. Már a XIX. század elején fogadott egy ügyvédet, akinek évi 100—150 forintot fizetett azért, hogy összeszedje a város igazát szolgáló dokumentumokat s ha ez együtt van, a pert megindítsa. Dombi Márton pesti prókátor eleinte nagyobb, majd később kisebb ambícióval gyűjtögette a forrásokat. Úgy tűnik, a kismarjaiak is belefáradtak a reménytelen perbe, mert 1838-tól már az ügyvéd sürgeti őket bizonyos dokumentumok beszerzésére. Végül 1841-ben azt írja, hogy tovább már nem várhat, ő most már a birtokában levő anyaggal bíróság elé terjeszti az ügyet.

96 Lett-e az ügyből bírósági tárgyalás, nem tudjuk. Valószínűleg nem, mert a dézsmaszedésben számottevő változás nem következett be. A város nemesi kiváltsága a XVIII. század folyamán nagyjában sértetlenül megmaradt. Pedig tudjuk, hogy az ilyenféle partikuláris nemesi kiváltságokat már ekkor mind az állam, mind a vármegye üldözte. „Mint a nagy víz közt a kis sziget, úgy állott fenn 1711 után a vármegye többi községei közt a kismarjai kommunitás" — írja Osváth Pál, a község egykori krónikása.

97 Valóban, elég nehéz megérteni, mi lehet az oka, hogy a kismarjaiak alapvető kiváltságaikat megőrizhették? Hiszen az 1738-as királyi döntéssel sem zárult le a hajsza a szabadságjogok ellen. A szepesi kamara már 1740-ben újabb támadással kísérletezett, mikor is nem akarván elismerni a város nemességét, dica adót vetett ki a kollektív jövedelmekre is. Ez alól 1741. júl. 4-én kelt, III. Károly aláírásával ellátott oklevél útján mentesültek.

98 1742-ben ismét próbálták megadóztatni a várost, de legalábbis a hajdúvárosok sorába iktatni.

99 Hasonló eset történt 1746-ban is, de felmentésüket ekkor is sikerült megnyerniük, mert bizonyítani tudták, hogy 1740 óta folyamatosan mindig nemesek módjára insurgáltak.

100 Ezután néhány évtizedig — valószínűleg Mária Terézia örökösödési háborúi miatt — mintha nyugton hagyták volna a kismarjaiakat. Majd csak az úrbérrendezés során vizsgálják át még egyszer a kiváltságot igazoló okmányokat, melyeket III. Károly jóváhagyása szellemében egyértelműen elfogadnak. Ennek következtében megállapítják, hogy itt úrbérrendezésre nincs szükség.

101 A város nemesi szabadsága — úgy tűnik — ezután 1828-ig érintetlen állapotban megmaradt. Természetesen, a város népének kettős jogállása miatt több-