Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

V .Függelék - Kismarja város kiváltságlevele

birodalmunknak is minden hajdani törvényes fejedelme, t. i. a mi boldog emlékezetű elődeink, akik annyi földterület, annyi nép, egyszóval (denique) annyi hatalmas és büszke nemzet és birodalom élén állottak, kezdettől fogva (inde ab initio) minden gondjukat, gondolatukat, munkájukat, igyekezetüket, buzgalmukat és belátásukat oda irányozták és arra egyesítették, (hogy) a legnagyobb és legkiválóbb erények és minden időre emlékezetes cselekedetek bármelyikének gyakorlása által milyen úton, módon, (milyen) tervekkel és eszközökkel halhatatlaníthatnák magukat és örökíthetnék meg nevüket az (utókor, aeternae) emlékezetében, — úgy ítéltük, hogy a fejedelmi férfiakban nem méltatlan és nem hiábavaló (tulajdonság) az, ha akár a hadviselés gyakorlásában —- úgy hozván magával a szükség —, akár pedig a megbékéltetésre, a boldog egyezségre és a kívánatos nyugalomra való törekvésben, vagy az adományozásban és jóindulatban, vagy alkotásban, vagy pedig a városok és az alattvalók jólétének fejlesztésében, akár végül a haza és a szülőföld iránt való háládatosságban és bármely más erénynek számító tevékenységben elődeik (1. fentebb: maiorum suorum) példáját utánozzák; sőt úgy véljük (censuimus), hogy szép, dicséretes és hasznos (tulajdonság) ez. Ha tehát alacsonyabb helyzetünkben mindenkor, mindenkivel szemben hálát akartunk gyakorolni, aki előttünk arra érdemet szerzett, — annál inkább méltóságunk ezen fokán, ahová nem sokkal ezelőtt (non ka pridem) a hatalmas Isten különös rendeléséből és kegyelméből a birodalomban lakó urak általános szavazatával emelkedtünk, illenék-e megfeledkeznünk (1. lentebb: immemores decet esse?) arról a helyről, arról a mi igen kedves szülőföldünkről, közelebbről a Bihar vármegyében fekvő, általánosan Kismarjának nevezett (községről), amelyről a mi eleink, ükapáink, nagyapáink, ősapáink, eredetüket onnan véve, magukat nevezték és neveztették s ahol a mennyei hazába való megtértük után testüket elföldeltetni, csendes nyugvásra eltemettetni, sírboltokat és síremlékeket emelni kívántak? Nem! Sőt éppen (quin imo) különös jóindulatunkból és hatalmunk teljességéből ezt a mi Kismarja községünket (possessionem) Magyarbirodalmunk többi községeitől elkülöníteni és elválasztani akarván, elhatároztuk, hogy mezővárossá tesszük, nevezzük és emeljük, mint ahogy (tényleg) elkülönítjük, elválasztjuk és elvesszük, tesszük, nevezzük és emeljük, akarva és el is rendelve, hogy ez a (mezőváros) s következőleg ennek polgárai, az összesség és az egész közösség, bárkik legyenek az idők folyamán, mostantól fogva minden időben (a modo deinceps) valamennyi és minden egyes szabadsággal, jogszokással, kedvezményekkel, kiváltságokkal, engedélyekkel és mentességekkel, amelyekkel ebben a mi Magyarbirodalmunkban más mezővárosok jog és régi szokás alapján akármikor (quomodocunque) éltek és élveztek, örökre élhessenek és élvezhessék azokat. Kismarja mezővárosunk fent említett összes polgárai és lakosai iránt való jóindulatunk bővebb kifejezéséül nekik a szabadságoknak ezeket az alább írt előjogait adjuk és engedélyezzük (különös) kegyképen (gratiose). Először, hogy fent nevezett Kismarja mezővárosunk említett polgárai és lakosai közül bármely (quilibet qui fuerint) kifogástalan és tisztességes hírű és helyzetű ember mindenféle bizonyító vallomástételnél és tanúskodásnál két (természetesen közrendbeli helyzetű) szavahihető emberként tekintessék. Másodszor, hogy őket a mi fennhatóságunk alatt s Magyarbirodalmunkban és Erdélyben idegen és bármilyen ügyből eredő adósságokért személyükben, bármiféle javaikban és ingóságaikban előzetesen letartóztatni, börtönbe zárni senkinek se legyen szabad, kivéve, ha főbenjáró bűnről van szó, hanem ha valaki