Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

menetelét nem akadályozta. Ha ellenben kitudódott a dolog, vagy a leány teherbe esett, már csak özvegyember, idősebb, ügyefogyottabb legény vette el feleségül. A leányt a vőlegény idősebb rokona kérte meg, aki aztán rendszerint násznagy lett a lakodalomban. A fiatalokat összeboronáló öreg asszonyokat itt gyalogszarká-nzk nevezték. Maga a leánykérés rendszerint olyan stádiumban történt, amikor a fiatalok maguk közt már elrendezték a dolgot, így ritkán került sor visszautasításra, inkább csak formaság maradt. Hasonlóan, emlékezet óta már csak formális dolgok maradtak a jegyajándékok (kendő, ing, újabban gyűrű). A kézfogótól a lakodalomig terjedő idő minimálisan a formaságok elintézéséig tartott (beiratkozás, kihirdettetés, vásárlások), néha azonban évekig jegyben jártak. A jegyesek a társaságban már csaknem olyan fesztelenül érintkezhettek egymással, mint a házasok. A házasságkötés ceremóniáit részben már korábban ismertettük, részben elhanyagolhatónak tartjuk, mert szinte semmi különbség nincs a tájról jól ismert formációktól. A lakodalmat itt is a csigacsináló, majd a hívogatás előzte meg. A hívogató vőfi-k (nagyvőfi, kisvőfi) vőfélykönyvekből ismert rigmust tanultak be, s a lányos házaknál botjukra színes szalagokat kaptak. Lakodalom előtti napokon a rokonok közül meghívott szakácsasszonyok s az ezeket kiszolgáló férfiak megkezdték az előkészületeket. Levágták a szükséges állatokat, felépítették a hagyományos lombsátrat, kiürítették a szobákat, összeszedték az étkezéshez szükséges edényeket, elkészítették az ideiglenes asztalokat, megfogadták a zenészeket. Magát az esküvőt rendszerint ebéd után tartották. A vőlegény násznépe ment a menyasszonyért s a két menet a menyasszony háza előtt, vagy éppen az utcán egy megbeszélt helyen találkozott. Az esküvő után mindkét menet a menyasszony házához ment, ahol alkonyatig maradtak. Itt a vendégek kalácsot kaptak, kávét ittak, voltak húsok és bor is. Indulás előtt kérte ki a násznagy a szülőktől a menyasszonyt, a menyasszony elbúcsúzott szüleitől, lánybarátaitól, rokonaitól, a násznép újra összeállt s mire besötétedett, a menet elindult a vőlegényes házhoz. Az utca népe nagy érdeklődéssel leste az új asszonyt. A serdülő legények rendszerint fáklyákat gyújtottak (vasvilla hegyére szúrt, petróleummal átitatott kukoricacsutkák). Régen divat volt, hogy ilyenkor hamuval töltött cserépfazekakat földhöz vágtak, mely állítólag akkorát durrant, mint egy ágyú. Szokásban volt ilyenkor a lövöldözés Ís, melyet azonban a hatóságok már a XVIII. században Ís tiltottak.

59 A menet maga is igen zajos volt, a résztvevők daloltak, kurjongattak, szólt a zene, de az utcán ácsorgók is be-bekiabáltak, főként a menyasszonynak obszcén tartalmú szövegeket. (Az utóbbi évtizedekben sokan ezért arra törekedtek, hogy besötétedés előtt már haza vigyék a menyasszonyt, mert világosban kevesebb disznóságot műveltek a surmó legénykék.) A vőlegényes háznál a menyasszony a vőlegény szüleitől bebocsátást kért, majd észrevétlenül a násznép szétoszlott, kiki hazament, elrendezni esti dolgát a ház körül. Ezalatt a vőlegényes háznál felkészültek a vacsorára. A vendégek 8 óra körül érkeztek meg, a vőfélyek nagy gondja volt az ültetés, ha ugyanis valakit nem a megfelelő helyre ültettek, abból életre szóló harag is keletkezhetett. Az ajtóval szemben, középen ült a menyasszony, vőlegény. Mellette az örömszülők, illetve a násznagyok. Az asztal felső sarkán ülő idősebb férfit kunkapltánynak nevezték, akinek az volt a feladata, hogy az asztal körüli vidámságról gondoskodjon. A vacsorát a nagyvőfi vezetésével a felszolgáló legények hozták be, fogásonként megfelelő rigmussal. Ismert termékenységvarázsló szokás volt, hogy a menyasszony-vőlegény egy tálból evett. Az eléjük tett tálba egy olyan nagy csigát tettek, melybe hét kisebb volt bele helyezve. Ha ezt véletlenül kimerítették,