Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

Küzdelem a szabadságért „Hallotta a tanú, hogy a váradi Püspökségre le füvén néhai Boldog emlékezetű Benkovics Ágoston, Kismarját is maga birtoka alá kívánta venni, de ellene állván a Kis Marjaiak semmiképpen meg nem engedték, hogy Földes Úriképpen uralkodhassék rajtuk" (Perirat íj)8-ból) A XVIII. század fordulóján a kismarjaiak szabadságának elérkezett a válsága. Várad visszafoglalása után a váradi püspökséget a több mint százesztendei szekularizáció alól feloldották. A kinevezett első püspök, Benkovics Ágoston nagy erővel kezdett hozzá a püspökség egykori birtokainak visszaszerzéséhez, sőt az új viszonyok ingatag tulajdonjogi állapotát kihasználva, a püspökség határainak kiterjesztését is szorgalmazta. Terjeszkedését Lipót császár 1694-ben kiadott adománylevele is erősítette, amely alapján Benkovics püspök a bihari, ún. kisebb hajdúvárosok szabadalmait sem ismerte el, hanem ezeket is az egyházi és a földesúri adók megfizetésére kötelezte.

57 Benkovics püspök, aki egyben Bihar vármegye főispánja is volt, Kismarját már 1694 körül földesúri hatalma alá akarta vonni, így a szokásos taksa mellett földesúri kilenced és papi dézsma fizetésére szólította fel. Ezzel megkezdődött Kismarja kálváriája, mely lényegében végigvonult az egész XVIII. századon s szinte 1848-ig tartott

58 A kismarjaiak nem nyugodtak meg szabadságuk elvesztésében. Amikor a dézsmások megjelentek Kismarjában Borsi Mihály helybeli lakos kijelentette, hogy „Bihar megye főispányának igenis esmérik ő nattságát, de kismarjai földesúrnak semmiképpen nem". Borsi Mihály maga ment fel Bécsbe, s ott a kancelláriától olyan írást szerzett, mely — a Diploma Leopoldinum szellemében — Benkovics püspököt ekkor meghátrálásra kényszerítette.

59 A püspökség így lemondott Kismarja földesúri jogáról, de továbbra is követelte, hogy szolgáltassák ki a püspökségnek a papi tizedet vagy dézsmát. A privilégium értelmében — mint láttuk -—ez a helybeli papot és iskolát illetné meg, de a katolikus restauráció ebben az időben oly erős már, hogy ez ellen — úgy tűnik — a kismarjaiak hasztalan tiltakoztak: Benkovics püspök rájuk küldte a dézsmásokat és azok évről évre szedik a dézsmát a faluban.

60 Pedig a kismarjai nép nem nyugodott bele egykönnyen privilégiumának megcsonkításába. Egy alkalommal pl. a város kapujában felfegyverkezve várták a dézsmásokat, azzal a szándékkal, hogy be sem engedik őket a városba. Ezek azonban más úton csak bementek s eiőszakkal behajtották a dézsmát.

61 Eközben történhetett a „nagy futás". Még vissza se térhettek a bujdosók, mire kitört a Rákóczi-féle szabadságharc, melynek során újra hadszíntér lett a környék.

62 Az ekkor még meglevő kismarjai várban is tanyáztak kuruc csapatok,

63 így érthető, hogy a menekülők nem igyekeztek vissza zaklatott otthonukba. A szatmári békekötés után azonban „minekutánna az elmúlt kuruez háború után a kismarjaiak haza szállottak volna, tehát Váradról az executiot reájuk küldöttek.. . és mindaddig rajtok volt, valameddig a dézsmát ki nem fizették".

64 Amikor egyik esküdt, Sajó István a dézsmaszedés ellen protestált, a dézsmások elfogták és kalodába tették.

65 Az ellenállás azonban nem hozott eredményt, az erőszaknak engedni kellett, a nép lassan megnyugodott. Az 1710-es években már „minden ellentmondás nélkül" fizették meg a dézsmát „minden termett életökből, úgymint búzából, árpából, zabból és mikor volt borsóból, lencséből, kölesből, méhekből, bárányokból". A méh és bárány után rendszerint pénzben fizettek, a többi termésből „in natura". Ezt el is szállították Váradra, Csatárra, vagy ahova a dézsmások rendelték. Akiknek nem volt, azok a szokásos keresztény pénzt fizették meg. 2 Egy falu az országban