Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

III. A társadalom organizmusa

vannak más polgári, gazdasági, rendőri ügyekkel. Nincsenek látleletek, holott a „páleza és pénzbeli ítéletek nem ritkák". A börtön három helyiségből áll, egy száraz, ablakán vasráccsal a nőknek, két egymásba nyíló, sötét, vasráccsal megerősített nedves lyuk a férfiaknak. A rabok magukat élelmezik, rájuk a város gazdája, éjjel a wachter ügyel. A gazda vereti el a páleza büntetést is, bár mostanában — megértve az idők szavát — bottal nem büntetnek, nyakvasas bitóját s deresét tűzre vágatták.

35 A megyei közgyűlés ez év június 3-án foglal állást s most is elismeri Kismarja gyakorlatban levő bíráskodási kiváltságát. Kun Mihályt különben már korábban a helyi kommunitás lemondásra kényszerítette s tisztét az erős kezű Kis Bálint vette át. A vármegyei határozat Kismarja bírói tevékenységét ezentúl szigorúbb bürokratikus feltételekhez kötötte.

36 így a bíráskodás feudális hagyományai nemcsak a reformkort élték át, de azon még a 48-as polgári forradalom se változtathatott. A polgári közigazgatás elvei így csak az 1870-es években vehették át a helyi bíráskodástól a szerepet. Fontosabb perekben azonban már az 1840-es évek óta jogi szakértőt, fiskálist foglalkoztattak.

37 A város sarkalatos joga évszázadokon át az adók központi adminisztrálása volt. A város adóterhei azonban fejlődésen mentek át. A privilégium szerint — mint láttuk Kismarja mentes volt a jobbágyokat terhelő állami adók alól, csak az erdélyi országgyűlés által rájuk rótt ún. taksát kellett megfizetniük. Az 1738ban megszűnt taksás városi jog után a közös birtokok nemesi adómentességet kaptak, a polgárok magán vagyona után pedig a szokásos dica adót (contributio, portio) kellett fizetniük. Az adóösszeget a vármegye évente készített összeírások alapján Kismarjától egy összegben követelte.

38 A kivetett adó egy részét természetben kellett a táborozó katonaság részére beszolgáltatni (portió), a többit pénzben fizették be a vármegyei contributionalis kasszába. Az adó fejében ekkor már különböző közmunkákat is kellett teljesíteniük. Az állami és megyei terhek mellett a városnak megvoltak a maga belső szükségletei is, melyet bizonyos házi adókkal igyekeztek fedezni. A polgári adózási rendszer bevezetése előtt Kismarjának végig megvolt az a kiváltsága, hogy mindennemű adóját maga szedhette be s a befolyt összeggel szabadon gazdálkodhatott, illetve az igényeknek megfelelően maga adminisztrálta. Az egyházi tized dolgában láttuk, hogy 1738 után sem sikerült a városnak megszabadulni a súlyosnak ugyan nem mondható, de mégis terhet jelentő dézsmaadás alól. Arra is utaltunk hogy a bonyodalmat mindig az okozta, hogy a kismarjaiak többféle eredetű földet bírtak s a Váradi Püspökség mindig találhatott indokot arra, hogy a dézsmát behajtsa. A kellemetlenségek miatt a kismarjaiak legtöbbször maguk árendálták a dézsmát, évi 80—100 forintért, máskor idegenek vették azt bérbe, hasonló összegért.

39 Bárhogy is történt a dézsmálás, annyi bizonyos, hogy a tanács maga nem kezelte külön az egyes adófajtákat, hanem egybe fogta azokat. így nem jelentett külön adófajtát a háziadó sem, melyből a korábban említett szegődményesek tiszteletdíjait fizették, építkeztek vagy fenntartották a meglevő építményeket. A XVIII. században a privilégium jelentősége éppen abban domborodott ki, hogy a három adónemet, az ezekből befolyó adókat be tudták illeszteni a városgazdálkodás rendszerébe. Az évenként elkészített conseriptiók, limitációk, dézsmajegyzékek alapján a város évről évre beszedett egy bizonyos adó összeget. A naturálékat a város granáriumában, a pénzeket az ún. generális cassában tárolták. Ugyan ide gyűltek be a város egyéb bevételei is (malom, kocsmák, mészárszék, bolt, cserépgyár, legelők stb.). Létrejött így a városnak egy mozgó tökéje, egy készlete, amelyből megfelelő adminisztrációval a különböző kiadáso-