Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

A társadalom rétegződése Kismarja társadalma a szűkös határ és a privilégium védelmében viszonylag homogénebb állapotot mutat, mint a korabeli országos kép. Maga az a tény, hogy nemesek csak úgy lakhattak a faluban, ha alávetették magukat a közterhek viselésének, kiküszöbölte a szélsőséges ellentéteket.

187 Mivel a helyben lakás jogilag egyenlő feltételeket biztosított a polgároknak, a zsellér származás se jelentett alárendeltséget, bár kétségtelen, hogy a cselédek és szolgák főként a zsellér kategóriából kerültek ki. E jogi bizonytalansággal magyarázható, hogy az adóösszeírások nem következetesen tüntetik fel a családfők származását. Éppen ezért Kismarja társadalomrajzát a szokásos nemes—jobbágy—zsellér kategóriákkal nem is lehet vizsgálni. Ha e mikro világ rétegződését óhajtjuk áttekinteni (a feudalizmusban éppen úgy, mint a XIX. század második felétől) elsősorban foglalkozási-, s azon belül vagyoni rétegeket kell megragadnunk. Erre a célra különösen alkalmasak a különböző adóösszeírások és dézsmajegyzékek, melyek ha rész adatokban nem is valósak, de a vagyoni rétegek elválasztására alkalmasak.

188 A földterület megoszlása, az állatállomány és a megtermelt termények alapján mindenekelőtt két alapréteget különböztethettünk meg: a birtokosokat, akik földdel, ennek megfelelően állatállománnyal, terményekkel rendelkeztek és a nincsteleneket, akiknél az összeírok semmiféle adóalapot nem találtak. A birtokosok kategóriájában három réteg körvonalait igyekeztünk megrajzolni: egy felső réteget (akiknek földje 15—20 köblös, évi termésük 30—50 köböl gabonaféle s 40—50 db különböző lábas jószággal rendelkeztek. Egy középső réteget, akik 5—15 köblös föld, 15—30 köböl termény és 10—40 darab állat gazdái voltak s egy alsó réteget, akik rendelkeztek ugyan némi vagyonnal, de ezzel legtöbbször létminimumuk szükségleteit se tudták megtermelni, hanem kénytelenek voltak mellékes haszonvételekkel magukon segíteni. A kismarjai felső réteg vagyonban nem éri el az alföldi mezővárosok módosabb polgárainak színvonalát, sőt még gazdagabb egész telkes jobbágyok is fölöttük állhattak. Különösen a föld mennyiség kevés itt s ez a XIX. század elejére már egyre inkább kezd a közép kategóriák színvonalára csökkenni. A középső kategóriák pedig a törpebirtok felé tömörülnek. A felső réteg vagyoni hullámzására jellemző, hogy nincs egyetlen család sem, amely kétszáz éven át folyamatosan megmaradhatott volna a legvagyonosabbak között. Az összeírásokban a legmódosabb családok szinte évenként változtak. Ez nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy Kismarjában nem annyira a föld, mint inkább az állatállomány jelentette a legfontosabb vagyoni forrást, amely pedig állandóan változhatott. Talán a folyamatos társadalmi csere magyarázza meg, hogy a kismarjai felső réteg sohasem tudott olyan merev kaszttá alakulni, mint a hajdú városok nagygazdái, akik a tanácsi szervezeten keresztül a város egész közigazgatását, anyagi és kulturális ügyeinek intézését kezükben tarthatták. A szilárd felső réteg hiánya miatt Kismarja városszervezeti és önigazgató tevékenységében mindvégig érvényesülhetett valamilyen demokratikusabb gyakorlat. A felső rétegeknek a város igazgatásában nem nagyon volt tágabb terük, mint a középső rétegeknek. E réteg száma a XVIII. században 5—10, a XIX. században 6—8%-a az összes lakosságnak. A középső és felső réteg között a határok elmosódnak. A két rétegbeliek egymás között gyakran összeházasodnak. A polgári jogok egyenlősége folytán társadalmi szerepük nagyjából azonos, éppen úgy, mint életformájuk. Jó szerencse, ügyeskedés folytán maguk is könnyen a felső rétegbe kerülhettek. Ugyanakkor számban, stabilitásban ez a réteg adja a lakosság zömét, hiszen végig