Tóth Béla: Gy. Szabó Béla művészete (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 32. Debrecen, 1978)

Tóth Béla Gy. Szabó Béla művészete Gy. Szabó Béla 1905. augusztus 26-án született Gyulafehérváron vasutas szülők gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte, 1923-ban pedig a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, ahol 1927-ben oklevelet is szerzett. — Már gimnazista korában nagyon szeretett rajzolni, festeni, és szerencsére kitűnő tanára is akadt Reithofer Jenő személyében, aki Székely Bertalan tanítványa volt, s növendékét nemcsak a természet szeretetére tanította, hanem igényességre is nevelte, sőt a későbbi nehéz döntések óráiban is mellette állt. Mint a művész maga vallja, már másodéves mérnökhallgató korában rájött, hogy a művészi pályán a helye, de szégyelte volna otthagyni a műegyetemet. A művészi tevékenységet azonban ekkor sem hagyja abba,.

s a rajzolás mellett ekkor kezd pasztelleket készíteni, az elsőt 1925-ben, a képnek utóbb az Édesanyám címet adta. Mind ebben, mind a következő években a pasztellek egész sora kerül ki a keze alól, tárgyukat többnyire a környezetéből, gyulafehérvári benyomásaiból meríti, pl. Gyulafehérvári tájkép, 1925; Tabán, 1926; Gyulafehérvári házak felülről, 1929; A gyulafehérvári fogház, 1929, stb. A műegyetem elvégzése után 1928-ban hazaköltözik szüleihez, s a munkanélküliség kényszerű időbőségét, melyet csak egy évi katonáskodás szakít meg 1928—29-ben — bár ekkor is többet volt a keze az ecseten és ceruzán, mint a puskán —, megint arra használja fel, hogy fest. „Festettem sokszor reggeltől estig"... emlékszik ezekre az időkre (Kovács Iván: A fametsző másik arca — Gy. Szabó Béla pasztelljei, Művészettörténeti Értesítő, 1970. 1. sz. 43. 1.). 1930-ból való pl. nagyméretű Önarcképe, mely derűs színeivel, sok sárgájával, egyik legjellemzőbb ekkori alkotása. 1931-ben végre álláshoz jut: a kolozsvári Energia Villamossági Gépgyárban lesz tervező mérnök. Ez a körülmény, bár csak rövid ideig mérnökösködött, mert 1933. júliusában a gyár megszűnt, döntő hatással volt művészi pályájára. „1930-ban úgy látszott, hogy festő leszek, s tulajdonképpen ezek az indítékok dolgoznak bennem ma is, amikor fát metszek" — vallja később magáról (Kovács Iván: i. m. 42.). A gyári munka mellett azonban csak este és éjszaka lámpánál nyílt lehetősége a „művészkedésre", s ezért csak szénnel, ceruzával dolgozhatott, így történt, hogy amikor először jelenik meg a nyilvánosság előtt, 1932 decemberében az erdélyi magyar művészek Kós Károly által rendezett kolozsvári kiállításán, hat szénrajza mellett csak két pasztellje lóg a falakon. Az igazi fordulat azonban ekkor következett be. „Fiatalember, maga miért nem mászik fára?" — kérdezte Kós Károly a rajzok láttára az alkotót (Az ezredik. Előre, 1968. június 2. 4.1.). Gy. Szabó Béla biztatásnak, sőt parancsnak vette a nagytekintélyű mester szavait, s megkezdte a „fáramászást". Mivel azonban még soha sem látott fát metszeni, teljesen a maga elgondolása szerint fogott munkához. Életét akkor három dolog határozta meg: a kielégítetlen, ki nem élt művészi hajlam, az értelmiségi proletár sorsa, s az 1930-as évek gazdasági válságának körülményei, melyek a nyomorúság olyan mélységét idézik elő, hogy nyomában az elkeseredés, a részvét, a forradalmi düh, a szociológiai megismerési láz hulláma önti el az egész világot, de főleg talán a poklok legmélyére zuhant Középeurópát, Magyarországot, Romániát. Az első metszetlapokon ez a világ ölt művészi formát. A legelső például, melyet még vallomása szerint az ágy