Tóth Béla: Gy. Szabó Béla művészete (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 32. Debrecen, 1978)

(1946) Szamospart (1946), Őszi erdő (1949), Hegyek (1951): vallanak a címek. Néhány figurális kompozíció (pl. Kertészet, Céllövölde 1940, Fekvő akt, 1942, Szilvaíz főzés, 1942 stb.) s egy több változatban megfestett Nárciszcsokor (1943) tágítja a kört. Ezeket a képeket a színek nagyobb dinamikája jellemzi; látszik, a művész ereje teljében érzi magát, bátran nyúl a krétához, a színek erőteljesebbek, a képek mozgalmasabbak, a megoldások változatosabbak lesznek. Csupán a jellemzés kedvéért így mondhatnám: eszközeik skálája az impresszionistákétól Gauguinig, Van Goghig ível, sőt néha mintha a szigorúbb, határozottabb formaadásban a fametsző eljárása is belejátszana a megoldásokba (pl. Létai vár, 1955, Turi hasadék, 1955). Közben pedig a művész nemcsak kétféle értelemben „hódítja meg a világot", úgy hogy lerajzolja, lefesti, fába metszi, és egyre sűrűsödő kiállításaival, melyek sora Kolozsvártól Budapestig, Bukarestig, s Pekingtől Buenos Airesig s Liége-től Moszkváig terjed (1965-ig 130 egyéni és csoportos kiállításon vett részt), a közönséget is elragadja, aminek eredménye több kitüntetés lesz — mint a Román Népköztársaság állami díja (1952) majd Munkaérdemrendje (1954), Liége város díszpolgársága (1956) stb. —, hanem úgy is, hogy nagy utazásokat tesz: jár Kínában kétszer is (1956, 1957) Belgiumban (1959, 1966) és a Szovjetunióban (1959), majd 1969-ben Ausztriában s útjairól a rajzok, pasztellek és tanulságok tömegével tér haza, amelyekkel művészetét még gazdagabbá, mélyebbé teszi. A kínai utak nyomán pl. a pasztelleken a rajzosság és festőiség finom egyensúlya bontakozik ki (Dzsunkák és hegyek, 1957), s mintha talán abban a képszerkesztő eljárásában is a kínai és japán művészet hatása érvényesülne, ahogy pl. a táj egy-egy részletét (Balaton, 1966), egy-egy jelenségét (egy-egy fa vagy felhő) kiemeli, nem beszélve a behajló ágakról (Brügge, 1966) bár az ilyen „rálátás" a hegyvidéki ember természetes sajátsága is. Útja azonban, mint legutóbbi képei mutatják, egyre a festőibb megoldások fele halad, s egyre nagyobb teret kap rajtuk a színek fokozott ereje (Sárga fa, 1966). Az újabb belgiumi pasztelleken már teljes mértékben egy rendkívül gazdag és kifinomult színvilág uralkodik (Liége, Meuse-part, 1966). Az erő itt könnyedséggel párosul. A könnyedséget főleg a formai elemek jelzésszerű felrakása, az erőt az üde friss színek bátor jelenléte képviseli. Gy. Szabó Béla fametszői tevékenységét könyvekben kiadott sorozatokkal kezdte, s ez a törekvése, amely töretlen munkakedvéből, kifogyhatatlan erejéből táplálkozik, s amellyel egy-egy kedvére való témát, témakört szinte teljesen ki akar meríteni, ma sem hagyta el. A természet, az erdélyi, magyarországi tájak szépségeit végeláthatatlan bőségében ábrázoló metszetek sorában elkülöníthetően jelennek meg az olyan sorozatok, mint a már említett „25 fametszet" munkás- és munka-ábrázolásai, a középkori erdélyi várakat megörökítő képek (pl. Almás vára, Csicsó vára, Sebes vára, A létai vár, mind 1955-ből) vagy a gyönyörű Hónapok, melyek váltakozva álló és fekvő alakú rendkívül gazdagon megmunkált, nagyméretű (320 X 443 ill. 600 X 395 mm) metszetek formájában ragyogtatják fel az egyes hónapok szépségeit. Ezek sorából is kiemelkedik azonban a legnagyobbrészt 1963—64ből származó Dante-sorozat, mely 20 lapon 500 X400 mm-es méretben méltó illusztrációja a nagy költő művészetének és méltó hódolat születése 700. évfordulójára, de egyben valóságos összefoglalása Gy. Szabó művészi sajátságainak, eddig elért eredményeinek is. „Már első olvasásakor megejtett ez az írás, hisz gyakran egyetlen sora is olyan távlatokat nyit meg, hogy illusztrátor legyen a talpán, aki fantáziáját követni tudja. Száz énekből egész világrendszert épít fel, s ezt a tömörséget egy fametsző esetleg mindenkinél jobban megcsodálja. Tüze nem lankad, a huszadik században is lelket hevít" — írja művészünk a Divina Commediáról egy vallomásában (Húsz metszet, egy világrendszerről, Utunk, 1965. május 28. 10. lap.) A feladat nagyságát fokozta, hogy vállalójának nemcsak a dantei világ csodájával kellett versenyre kelnie, de a nagy illusztrátorok egész sorával is Boticellitől Dóréig. Tartalmilag a képek legfőbb jellegzetessége, hogy Gy. Szabó nem a leggyakrabban ábrázolt részleteket választotta, hanem azokat a mozzanatokat, amelyek őt különösen megragadták. Hogy a sorozat mégsem tűnik véletlenül kiemelt jelenetek egymásutánjának, az annak köszönhető, hogy a húsz kép végső fokon egy egységes alkotói elgondolás kifejezője, s egyben a dantei mű egységének megjelenítője is. A képek sorát a költő arcképe