Tóth Béla: Gy. Szabó Béla művészete (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 32. Debrecen, 1978)

Élet és Irodalom, 1966. 27. sz. 9. 1.). Ennek a kornak a terméke néhány jólsikerült arcképe is (Apáczai Csere János, Nagy István, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila). A szocialista világ beköszöntése kezdetben mintha Gy. Szabó ama törekvéseinek megerősítését, felfrissítését hozná, amellyel indult: az egyszerű dolgozó nép életének, munkájának ábrázolását. 1948—50 között ilyen képei születnek: Építkezők, Tetőfedők, Szerelőmunkások, Disznópásztor, Kazánkovácsok között. Jórészt ezek a lapok alkotják 1949-ben megjelenő „25 fametszet'' c. reprodukciós albumának anyagát. S ennek a kornak a terméke pl. két arckép, a Petőfié és a Táncsicsé. Gy. Szabó Béla azonban nem az az ember, aki bármilyen csúcson is elidőzzön. „Minden metszettel szeretnék valami újat kipróbálni, valami tökéletesebbet az eddiginél" — vallja egy beszélgetésében (Az ezredik. Előre, 1968. június 2., 4.1.) A Liber Vagabundi második kepén a hegyre mászó teknősbéka előtt a tenger terül el. Gy. Szabó számára is minden csúcs újabb tengerek feltárulását jelenti. Már a 40-es évek elején feltűnik művészünk képei közt a sok „havas" kép annak jeléül, hogy érdekelte a nagy fehér foltok dinamikája: Havas erdő (1941), Tél (1942), Erdőszéle hóban (1944), Havas erdei út (1944) stb., stb. Aztán a víz, a víz mozgása következett. A Szamos: Estefelé a Szamosnál (1944), Folyó (1944), Szamoskanyar, Megáradt Szamos és így tovább. Innen, erről a kilátóról tekintve, észre kell vennünk, hogy Gy. Szabó újabb és újabb feladatként tűzi maga elé a természet egyre finomabb jelenségeinek egyre tökéletesebb, egyre sokoldalúbb visszaadását. Mintha a fákkal kezdődött volna! Eleinte voltak az ilyen-olyan alakú fák (Ágasbogas fa, Görbe fa télen, Görbe fa Bözödön) aztán jöttek zsendülő rügyekkel (Cédrusok tavasszal), buja sarjadásban, virágnyílásban, teljes lombozattal, vagy kopárrá fosztva; fák a szelek ringatásában s a napfény szelíd ölelésében (Erdei napsütés, 1949). És jött a hó! De hány formában! A kemény téli, szűziesen fehér hótól (Behavazott hidacska, 1952) a töppedt, összeesett, szinte sárgává aszott hóig (Március, 1956) s a szelíden pilinkéző hóesésig (A Bethlen bástya télen, 1952). Közben megkezdődik a „küzdelem" a vízzel. Már a korai metszetek, pasztellek között is hány „vizes" témájú, halászokat, patakokat, tengert, vadvizeket ábrázoló található. A víz talán a leggyakoribb téma s a legjobban megoldott probléma Gy. Szabó művészetében. Látjuk eső formájában (Nyári eső) csendes, csillogó patakként, áradás után iszapot sodorva, kavargó zúgóként, vagy vízesésnek (Lolaia vízesés), fényben szikrázva, erdők, homályát vagy felhők borúját ringatva... De a víz egyúttal egy másik nagy feladat megoldását is jelenti: a fényét. Ki tudná megmondani, hányféle változata, milyen széles skálája van a fénynek? Gy. Szabó metszetein ez a skála a maga teljességében tündöklik: vizeken, partokon, lombokon, köveken, embereken, állatokon. A művész eljut odáig, hogy a fényt szinte „önmagában" tudja ábrázolni a fekete-fehér kétfokúságából szinte csak az utóbbit tartva meg, illetve az előbbit emennek a kiemelésére használva fel. Ilyen pl. a Nyárádmenti táj (1957) vagy a Kínai tó (1960), s a Dante-sorozat paradicsomi képei. Végül sikerül a művésznek megoldania a „ködöt" is, pusztán a metszés és lehúzás technikájával, a ködöt fehér-feketével anélkül, hogy a színtompítás vagy a szürke mankójához folyamodna, a ködöt a maga lebegő puhaságában, fénytelen fakó voltában (Ködös szikla, 1968). A megoldások keresésével technikája is egyre finomodik, tökéletesedik, gazdagodik, bár végig megmarad egyszerű kézműves technikának. Gy. Szabó sohasem bűvészkedik különféle vésőkkel, — talán a Dante-sorozat az egyetlen, mely két vésővel készült —, de olyan virtuóza eszközének, mint a hegedűművész a vonójának. Levonatait sem préseléssel, hanem dörzsöléssel készíti. így eléri, hogy a nyomás változtatásával is hozzájárul művei tónushatásához, vagyis ahhoz, hogy metszetei kétszínű voltukban is színeseknek hatnak, akár egy finom impresszionista festmény. * * * A 40-es és 50-es évek metszeteit kísérő pasztellek sorában szintén a természeti képek dominálnak: Kolozsvár környéke, Szánk, Erdély tájai stb. nyújtják a témákat: hegyek, erdők, fák, folyók, patakok, akárcsak a fametszőnek. Borús táj (Szánk, 1943), Zúgó víz