Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Dankó Imre: Hajdútelepítés Isztriában

len. Bertosa tanulmánya ennek a harmadik csoportnak a történetével foglalkozik. Közülük nagyobb csoportokat a velenceiek kiváltságokkal ellátva letelepítettek az Isztriai félsziget elnéptelenedett helyeire. A tanulmány ezeknek a kiváltságolt hajdúknak az életét ismerteti főleg a velencei városi levéltárban őrzött, eddig nagyobbára ismeretlen, de nagy mennyiségű levéltári anyag alapján. Velence telepítése a hosszan elnyúlt és csak 1669-ben bevégződött velencei-török háború után volt csak lehetséges. De egyben szükséges is, mert ezek a kiváltságokkal letelepített délszláv hajdúk korábban, a háború alatt Velence oldalán a törökök ellen harcoltak. Kompromittálták magukat; a török fennhatóság alatt maradt területen nem maradhattak. Ugyanakkor Velence érdekeinek további védelme is megkövetelte, hogy ezeket a hajdúkat, mintegy határőrökként megtartsák, letelepítve magukhoz kössék. A tanulmány ezen széles, magyarázó jellegű bevezetés után nem az Isztriai félszigetre betelepített délszláv hajdúság egészével, hanem csak egy részükkel, mégpedig a Pulába telepített 700 hajdúcsaláddal foglalkozik. Pulában az eredeti lakosság 600 család lehetett. Tehát a hajdúk többségbe kerültek és Pulának sajátos hajdútelep, hajdúváros jelleget adtak. De ennek ellenére sem tudtak megmaradni a városban. A török hatalom gyengülésével párhuzamosan a hajdútelepek jelentősége is csökkent, a kiváltságos állapot előnyei vitatottá váltak. Ezt megérezve a még alig megült pulai hajdúk a század végére visszaszállingóztak eredeti lakóhelyeikre vagy azok közelébe. Velence hajdútelepítése alapvető vonásaiban megegyezik Bocskai István, Báthory Gábor, Bethlen Gábor és mások hajdútelepítéseivel. Az Isztriai félsziget hajdútelepítései és a magyar hajdútelepítések között az az említendő különbség, hogy a kiváltságokkal letelepített magyar hajdúk nem hagyták oda telephelyeiket, hanem az őket befogadó helyeket magukévá tették és megmaradtak bennük. Még akkor is, amikor a hajdútelepek egy része elvesztette kiváltságait. Bár ezeken a helyeken is megesett, hogy elvándoroltak, mégsem ez volt a jellemző, hanem az, hogy helyben maradva igyekeztek ellenállni, perlekedtek kiváltságaik visszaszerezése érdekében. Velence hajdútelepítése jó példa arra, hogy azonos gazdasági, társadalmi és ezek folytán politikai körülmények azonos társadalmi formációkat alakítanak ki. Egyben beszédesen mutat rá a magyarországi hajdúság interetnikus kapcsolataira is. Bertosa érdekes és értékes tanulmánya nagy tudományos apparátussal készült. Maga a jegyzetanyag önmagában is jól tájékoztat a balkáni, közelebbről a jugoszláviai hajdúkutatások kiterjedtségéről. Az is jellemző a tanulmányra és a hajdúkérdést egy nyugatinak vehető etnikumhoz is köti, hogy a tanulmány resume-ja olaszul készült. Nyilvánvaló, hogy Bertosa az olasz összefoglalással az olasz történészek figyelmét kívánta felhívni a hajdúkérdésre, a kérdés olasz kapcsolataira, az olasz hajdúkutatás megindításának fontosságára. Felelős kiadó: Szőllősy Gyula 75.1303.66-11-1 Alföldi Nyomda, Debrecen