Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Dankó Imre: a legújabb balkáni hajdúkutatásról

Az alapos tanulmányt haszonnal olvashatja mindenki, akit érdekel a XVII. század végének mozgalmas története, a hajdúság kialakulásának, elterjedésének, összefüggéseinek kérdése. Mi is tanulsággal olvastuk s csupán két megjegyzést fűzünk hozzá. 1. A XVII. században a Balkánon működő, török ellen harcoló gerillákat (legalább is egy csoportjukat) hajdúknak nevezték. Ez a körülmény értékes adalék hajdú szavunk eredete, vándorlása, jelentésváltozása és a vele kapcsolatos gazdasági, társadalmi, politikai (s egyben hadi), valamint kulturális körülmények jobb megismerése szempontjából. 2. A Balkán népei - a tanulmány szerint is - az 1689. évi háborút, amely voltaképpen Magyarország felszabadítása volt a török uralom alól, sajátságosan csak osztrák-török háborúnak tudják és így is nevezik. Sajnálatos dolog ez, mert arról árulkodik, hogy a balkáni kutatók az 1689. évi és más köze

1 egykorú eseményeket összefüggéseik, tényleges indítékaik figyelembevétele nélkül, önmagukban vizsgálják és ezáltal ezeket az eseményeket, folyamatokat megfosztják a teljes megértés, megismerés lehetőségétől. Ebben az esetben például világosan kell látnunk, hogy arról a háborúról van szó, amelyet 1688-ban indított a 34 éves Bádeni Lajos őrgróf, császári hadvezér Magyarország teljes felszabadításáért (a Temesköz, a Bánát még török uralom alatt állott), miután előzőleg egyre-másra aratta győzelmeit a magyarországi harctereken és a törököket eszeveszett menekülésre kényszerítette. Sikerei válaszút elé állították a magyar felkelőket, a bujdosó mozgalmat is, hiszen a császár ellen török segítséget kaptak, harcaikkal /. Lipót ellen a törököket támogatták. Bádeni Lajos, akinek a hadseregében szinte egész Európa ott harcolt, köztük nagyszámú magyar katonaság is, oly nagyszerű hadvezér volt, és - ami ugyancsak nem közmbös - oly szerencse kísérte, hogy nemcsak Magyarországot szabadította föl teljesen, hanem az egymást gyorsan követő események során mélyen benyomult a Balkánra is. Az 1689. évi szeptember 24-i nisi győzelme után úgy látszott, hogy a törökség nem képes megállni előtte,- a törököket egészen a Dragomán szorosig kergette. A császári ház azonban nem tudta és nem is akarta a győzelmet kiaknázni. Az 1689 végén megindult béke-alkudozásoknál eleinte az volt a helyzet, hogy a török minden követelést teljesít. De a hosszan elhúzódó, a császáriak által szándékosan halogatott béketárgyalások, miután Köprilizade Musztafa lett a nagyvezér és gyorsan konszolidálta a birodalom belső helyzetét, a török nemhogy engedékeny lett volna, hanem követelésekkel lépett fel. Visszakövetelte a Szávától délre elterülő területeket és Belgrádot. A török követelések 1690-ben már reálisnak is látszhattak, mert a nagyvezér Prisztina vidékén győzött és gyors egymásutánban számolta fel a kislétszámú császári helyőrségeket, azonkívül jó politikai érzékkel jelentősen enyhített a balkáni keresztény népek sorsán. Nemcsak ennek hatására, hanem inkább a rövid ideig tartó császári megszállás kellemetlen tapasztalatai alapján pedig a Balkán népei között széles körben felismerték, hogy a német elnyomás, kizsákmányolás semmivel sem jobb, mint a török, sőt, mintha ez könnyebb volna. Óriási kiábrándultság volt azt látni és tapasztalni, hogy a császári ház, politika számára a Balkán ugyanúgy nem jelent semmit, mint Magyarország, hogy mindkettőt csak a császári birtokok, az örökös tartományok védelme szempontjából kísérik figyelemmel, anélkül azonban, hogy készek lennének értük áldozatot hozni. Be kellett látniuk a Balkán népeinek, hogy török elleni harcukban végeredményben magukra vannak utalva. Ugyanis a császár ebben az időben két szövetségben volt