Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

ahol a pusztai területek túlnyomórészt másodlagosan, edaphikus (talajtani) változások révén születtek. E változások XVI. századtól váltak egyre intenzívebbé, jóllehet a hortobágyi szikesek zöme az utolsó száz évben jött létre. (Endes, 1973.) Ami a legelgondolkoztatóbb tény madarunk hazai megjelenésének időpontját illetően az az, hogy a Magyarországon élő alfaj - és ez csak 1956-ban, tehát első itteni megfigyelését 50 évvel követően merült fel - nem azonos a Balkán-félszigeten és általában a Földközi-tengertől északra eső területeken élő C. brachydactyla brachydactylával, amely a honi alfaj elterjedési területe körül él (Jugoszlávia, Románia). Nemcsak színben, de a toll mintázatában testrészeinek méretarányában és a csőr formájában is mutat eltérést attól. Az 1956-ban történt leírással kapcsolatban feltűnő, hogy a hungarica nevet Vaurie C. br. brachydactyla synonymjaként használja. Az új alfajt a Peters-féle Check-list kérdőjellel látja el, sőt Meise sem tartja önállónak (Schönwetter-tojáskatalógus). Ennek okát elsősorban abban látom, hogy a meghatározáshoz gyűjtött példányok mind költésben levő, sőt vedlő (május, július!) tehát erősen kifakult és megkopott egyedek voltak, így színben és méretben sem adnak értékelhető adatokat. A tavaszi, teljes tollazatban levő madarak színezete, sőt mérete is eltér ettől (lásd ,,A székipacsirta külső leírása" c. fejezetet), de a Calandrella brachydactyla hungarica alfaji különállósága mégsem lehet kérdéses. Ezek után joggal vetődhet fel a kérdés, elképzelhető-e, hogy ilyen rövid idő alatt (50 év) létrejöhettek-e ilyen morphológiai változások a környezeti tényezők aránylag csekély változása ellenére? A válasz természetesen csak nemleges lehet, itt tehát egyedül arról lehet szó, hogy a kis termetű, minden feltűnő vonást, tulajdonságot nélkülöző madarat (amelynek emellett még sivár élőhelye sem gyakorolt vonzerőt a korabeli kutatókra) egyszerűen nem vették észre ! Hiszen az 1930-as években, amikor a figyelem a székipacsirta felé fordult, egycsapásra közönséges fészkelő fajnak találták a Hortobágyon. Ettől függetlenül érdeklődésre tarthat számot az a tény, hogy madarunk az ázsiai longipennis, de a közel-keleti hermonensis alfajjal is nemcsak színben, a toll mintázatában, de testméreteiben is jóval nagyobb hasonlatosságot mutat, mint a közvetlenül körülötte élő brachydactylával. Ez esetben azonban legvalószínűbb az egymástól távoleső területeken meglevő hasonló környezeti tényezők hatásának a szerepe. Itt jegyezném meg, hogy a magyar alfaj rendszertani hovatartozását illetően már 1935-ben Charteris (hermonensisnek tartja), illetve 1940-ben Nagy Jenő (longipennisnek véli), tesz észrevételeket, azonban egyikük sem fordított nagyobb figyelmet a kérdés megoldására. (Endes, 1972a.) A SZÉKIPACSIRTA KÜLSŐ LEÍRÁSA A székipacsirta mint az Alaudidae család egyik legkisebb tagja, félreismerhetetlenül pacsirtaalkatú. (1. kép) Sokan a kalandra pacsirta (Melanocorypha calandra) miniatűr kiadásához hasonlítják, ami meglehetősen találó is. Madarunk nem visel jelentős bóbitát. Csőre aránylag rövid, kúpos, és az egyes alfajok között a csőr alakja és nagysága szempontjából észrevehető és az elkülönítésben felhasználható differencia mutatkozik. A csőr felső kávája sötét szarubarna, hegye sötétebb, feketébe hajló. Az alsó káva világosabb, sárgásabb, főleg a tövi részén. Az ovális orrlyukakat finom, apró, sűrűn álló szőrszerű tollak teljesen elfedik. Ezek az apró tollacskák, melyek pl. a mezei pacsirtán is